Utolérhetetlen humora volt, minden szituációra volt valami találó mondása. Csak egyet:

– Nálunk úgy csúszott az út, hogy én is úgy csúszkáltam – ha hiszi, ha nem – mint a tatai Kandúr a jégen.

Mindenhol, mindenkivel azonnal megtalálta a hangot. A saját közegében, ha valamilyen rendezvényen voltunk pillanatok alatt körülállták a hasonszőrű sofőrök, akik szájtátva, majd hahotázva hallgatták a történeteit.

Amikor sorba álltunk a bográcsnál, Ő már mosolyogva és jóllakottan jött szembe:

– Mondtam a szakácsnak, hogy tegyen még egy kis vörösbort a vadpörköltbe, aztán meg is kóstolgattuk – magyarázta a jóllakottsága okát.

Azt is szokta mondani, egy-egy „munkában megfáradt” kollégára, hogy ez úgy megpihent az íróasztalnál, mint egy jóllakott óvodás.

Miért írtam ezeket a sorokat?

Azért, mert úgy érzem tartoztam, tartozunk (a munkatásai, akik szerettük) ennyivel az emlékének.

Igen az emlékének, mert néhány hónappal ezelőtt elhunyt.

Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, hogy nem búcsúztunk el méltó módon, a Laci bácsitól, a Jelentsik Úrtól, vagy ahogy én hívtam a Lászlótól. Szerettük és tiszteltük egymást. Sosem tegeződtünk, Ő a vezeték nevemen szólított és soha nem felejtette el hozzátenni, hogy: Úr (Tudom, hogy így is érezte.)

Nem szokás a gépkocsivezetőket hangzatos beszédekkel elbúcsúztatni, legalábbis én ezt tapasztaltam.

Ez a visszaemlékezés sem készült valamiféle méltatásnak, de úgy éreztem valahol szóvá kell tennem, hogy a gépkocsivezetők nem kapják meg a végtisztességet azoktól, akiket egy életen át szolgáltak.

Hogy ezt miért az Agrofórum blogjában írtam meg?

Egyrészt mert itt volt lehetőségem rá, meg azért is, mert a mezőgazdaságban igen sok járművezető dolgozik.

Megilleti Őket a tisztesség, a megbecsülés.

Tekintsünk rájuk úgy – mert ez az igazság –, hogy Ők az égieken kívül a földi Őrangyalaink.

Akik elhunytak, azok emlékét áldja meg a Jóisten.

Köszönöm László, hogy éveken át együtt utazhattunk, és vigyázott ránk, rám.

Dr. Bódis László