Alig hinném. Akkor honnan tudtuk volna, mi néhányan, a barátaim meg én, amikor süvölvény (kamaszodó ifjú) korunkban a Vértes tájait jártuk. Szárliget környékén hatalmas legelőn vezetett át a turistaút. Számos birkahodály, meg ezerszám legelő juhok.

A térképünkön – valami régi háború előtti volt –, amelyen mindent pontosan úgy találtunk, ahogy a valóságban. Ez volt írva, ahol álltunk: Szesszionátusok legelője.

Később az ötvenes, hatvanas években kiadott turistatérképekre ez a pontosság nem annyira volt jellemző.

Az imperialistáktól való félelmünkben a térképek nem a valóságot ábrázolták, nehogy a katonai objektumokat be lehessen azonosítani, amelyeket természetesen nem jelöltek a térképeken, de a turisták azért rendre beléjük ütköztek, merthogy ilyen létesítmények szép számmal voltak országszerte.

Az utak nem ott voltak a térképen, ahol a valóságban, a vadetetők, vadlesek sem, de még a nyiladékok is máshová estek. Ettől azért mi persze jókat kirándultunk és sokszor a magunk feje után mentünk, nem a turistatérkép szerint.

Nem is tévedtünk el soha.
De ballagjunk csak vissza a legelőre!

Néztük a térképet, hogy hol is járunk! Szesszionátusok legelője. Ez volt odaírva, ahogy már említettem.
Mi a fene, vagy kik lehetnek ezek a szesszionátusok? Először valami szerzetesféléknek véltük őket. Ezen aztán jó ideig morfondíroztunk:
(Erről jut eszembe: Tanár mondja az óra alatt nem figyelő diáknak:
– Mit csinálsz fiam?!
– Morfondírozok tanár úr
– Na, azonnal add ide azt a morfondrát!
Tudom, hogy ez elég gyenge szakállas vicc, de erről meg az jut eszembe… Na ne!)

A sok morfondírozásnak az lett az eredménye, hogy megállapítottuk: a szesszionátus nem lehet más, mint a birka, hiszen azok legelnek itt.

Jóval később tudtam meg, hogy a szesszionátus valamiféle ülnököt, tanácsnokot, képviselőt jelent.

Az meg most jutott eszembe, hogy a mostani szesszionátusok némelyike nem inkább az általunk megnevezett, és a legelőhasználatban jeleskedő lényekkel azonosítható?!

*

Azt mondták még a kezdet kezdetén az online ismeretekben jeleskedő kollégáim, hogy a blogba minden belefér. Ezen felbátorodva írtam le a múltamból, ezt a nem éppen figyelemre méltó emlékemet.

A tábla széléről – Dr. Bódis László