A területalapú támogatásoknak is köszönhetően sokfelé megszűntek a mezővédő erdősávok és más szegélytársulások, az őshonos mezei lágyszárú növények helyét a szegélyekben mindinkább inváziós növények veszik át. Ezek nagy tömegben állnak ugyan rendelkezésre a beporzók számára, ám csak egy szűk időintervallumban. Ezekre a negatív változásokra nagyon érzékenyen, rövid időn belül reagálnak a méhek. Ezért is tekintjük őket ökológiai indikátoroknak.

Nyílván nem elsősorban a méhek és egyéb beporzók védelme miatt, de nem véletlen, hogy az EU-s agrárpolitikában és a támogatási rendszerek kidolgozásában egyre nagyobb hangsúlyt kapott a növénytermesztés diverzifikálása, változatosabbá tétele, az állandó gyepterületek fenntartása és az ökológiai jelentőségű területek (például fasorok, parlagon hagyott területek, másodvetések) kijelölése.

Nagy veszélyeket rejt a késő őszi kirepülés

Az első zöldítési gyakorlatok hamar megmutatták a velük járó problémákat is a méhészeti ágazatban. Kezdetben a méhésztársadalom nagyon is üdvözölte a gazdák azon törekvéseit, hogy többféle növényt kezdjenek el vetni, olyanokat, amelyeket a méhek szívesen látogatnak értékes nektár- és virágpor-hozamuk miatt. Ám ez a pozitív „hangulat” az első nagyobb zöldítési szemléletben kezelt területeken, a méhállományok áttelelését követő tavaszon erősen alábbhagyott a röpkörzettel érintett méhészetek körében. A kései, őszi virágzású silónapraforgók, vagy másodvetésként októberben-novemberben virító repcetáblák ugyanis súlyos gondokat okozhatnak a méhállományokban. A méhek mindig ki vannak szolgáltatva a természetnek, annak szeszélyeinek.

Télen a méhész a hibákon, bajokon nem vagy alig tud segíteni, az alacsony hőmérséklet miatt nem lehet kaptárt bontani, kereteket rendezni. Így már nyár végén, ősz elején fel kell készíteni a méhcsaládokat akár egy hosszan elnyúló télre is úgy, hogy megfelelő mennyiségben és minőségben álljon rendelkezésre az élelemkészlet, megfelelő számú népesség számára, amely lehetőleg fiatal, egészséges méhekből áll. Azonban hiába a méhész minden igyekezete és szaktudása, ha a természet, az időjárás „átveri” a méheket.  A klímaváltozással rövidtávon nem tudunk mit kezdeni. Manapság október végén, november elején sem ritka a +10 C^o körüli vagy az feletti hőmérséklet. Ilyenkor nemcsak a másodvetésű repcetáblák virágzása indul meg, hanem a méhek gyűjtési ösztöne is. Az ilyen kirepülések során viszont hirtelen 1-2 C^o-os hőmérsékletcsökkenés már végzetes a dolgozó számára. A méh egymagában gyorsan kihűl, megdermed és elpusztul. A magányos méh +9 és +7 C^o között mozdulatlanná válik, +6 és +0,5 C^o között megmerevedik, és élettelennek tűnik. Ha még idejében melegbe jut, képes feléledni, viszont +3 C^o alatt már nem tudja felhasználni mézhólyagjának tartalmát. A méh ugyanis, ahogyan a virágzó kultúráról gyűjti a nektárt, és a mézhólyagjában tárolja, a hazafelé vezető úton annak egy részét elhasználja, ez az ő „üzemanyaga”. Egy hirtelen bekövetkező hőmérsékletcsökkenés hatására viszont már nem képes azt felhasználni és útközben elpusztul, nincs energiája visszajutni a kaptárba. Ez jelentős népességcsökkenéshez vezethet, gyengítve ezzel az egész család áttelelési esélyeit, hiszen kevesebb méh marad a kaptárban, akik fürtbe húzódva a belső hőmérsékletet szabályozni tudják.

A fiatal méhek alkalmasabbak telelésre, mert később vesznek el a telelés után a koratavaszi időszakban, tehát a családnak van arra ideje, hogy új méhekkel pótolja őket. Szervezetük zsírtestei több tartaléktápanyagot raktároznak. A későn virágzó „csalogató kultúrák” viszont elkoptatják őket, lerövidül az élettartamuk, zsírtestük tartaléka és garatmirigyük fejlettsége (mely a télvégi első utódnemzedék etetéséhez, gondozásához elengedhetetlen) nem marad meg. A szeptemberben behordott virágport még képesek idejében beérlelni, amely átesik a tejsavas erjedésen, nem lesz dohos. Ám a később begyűjtött virágport már nem tudják megfelelően feldolgozni. Ugyanez igaz a nektárrá. Nem tudják mézzé invertálni, híg lesz, amelyet, ha elfogyasztanak a méhek, hasmenésesek lesznek. Alapesetben a méhek a tél végéig nem űrítkeznek, hanem rektális mirigyük segítségével visszatartják a bélsarat. És koratavasszal, az első alkalommal kirepülve szabadulnak meg a salakanyagtól. Ezt nevezik tisztuló kirepülésnek. A híg méz fogyasztásával azonban a kaptáron belül úgynevezett belső űrítkezés fog zajlani, amely hatására újabb és súlyosabb betegség léphet fel a méhcsaládnál, amely teljes legyengülésükhöz, és végső soron pusztulásukhoz vezethet. Ebben az időszakban pedig a méhész szinte teljesen tehetetlen.

További problémát jelent a késő őszi tömeges nektár- és virágporhordást tekintve, hogy a méhanya nem áll le a petézéssel, így nem alakul ki a kaptárban az egyébként természetes fiasításmentes állapot. A méhek a fiasítás gondozása miatt több élelmet fogyasztanak (mert „fűteniük kell”). Ez egyrészt ugyancsak hasmenéshez, nozematózishoz vezethet. Másfelől kedvez az atka újbóli elszaporodásának, amely a mézelő méh leghalálosabb ellensége és 8 további méh-vírusbetegség hordozója. Természetesen vannak technológiák (pl. a méhanya időszakos zárkázása) amivel meg lehet szakítani ősszel az anya petézését, ám ehhez is elengedhetetlen a kaptárbontáshoz szükséges hőmérséklet. Viszont, ha ilyenkor nyitjuk fel a méhlakásokat, az előidézhet a méhcsaládok között kutatást és rablást.

Segítség helyett károkozás? Lehetne fordítva is

A jó zöldítési gyakorlat méhészeti-fenológiai szempontból tehát az, ha az adott növény vagy növények nem késő ősszel virítanak. Az ilyen táblákkal a gazda sajnos nem segít, sőt inkább árt. Ha figyelembe vesszük a mai magyarországi átlagos méhsűrűséget (13 méhcsalád/km², de van olyan megye, ahol ez a szám 25!), akkor garantált a méhész kára. Ebben az időszakban már nem nagyon lehet elvándorolni más telephelyre sem. Ilyenkor a legnagyobb segítség az, hogy a gazda lekaszálja vagy zöldtrágyaként betárcsázza a növényt, ha a méhek járni kezdik a táblát. Érdemes ezt is kora reggel vagy naplemente előtt végezni, esetleg, ha az idő hűvösebbre fordul, hogy a gép ne törje össze a kijáró méheket.

Ellenben, ha a vetést úgy időzítik, hogy a méhészeti szezont tekintve a leghordástalanabb időszakra esik a virágzás, akkor az igencsak áldásos a méhészek számára és (a méhes megporzás által a termésmennyiség és minőség tekintetében) a gazda számára is (például vetőmagtermelésre szánt bíborhere vagy facélia, olajnak szánt olajretek esetén.) Persze ehhez is kellenek a jó időjárási körülmények. A méhészeti szezont tekintve ez az időszak az akác mézelése és a napraforgó virágzása között áll fenn. Ekkor van a legnagyobb fehérje- és pollenínség tömeges hordást biztosító növény hiányában. Kedvező időszak még a szeptember közepéig virágzó kultúra, az arról származó nektárt és pollent még biztonsággal fel tudják dolgozni a méhek, és élettartamukban sem áll be kedvezőtlen hatás.

Több vetőmag-forgalmazó cég is foglalkozik méhlegelő-keverékek értékesítésével. Ezek akár 6-8 növény (lucerna, bíborhere, vöröshere, szarvaskerep, pohánka, facélia, stb.) vetőmagjából álló keverékek. Ezek közül általában kettő, maximum három találja meg az adott termőhelyen, talajtípuson az életfeltételeit úgy, hogy szépen fel is jön, a többi inkább szálanként lesz jelen imitt-amott vagy ki is szorul. De ezzel a keverékkel nemcsak a beporzókat segíthetjük meg, hanem a tábla körüli szegély kialakításával a vadkárelhárító vadászatok sikerességét is növelhetjük. Az ilyen szegélyben szívesen áll meg a nagyvad legelészni, és így egy jól elhelyezett magaslesről biztosabban adható le a lövés, mint mondjuk a nagyobb takarást adó kukoricában vagy napraforgóban.

A magam részéről mindig azt hangsúlyozom, hogy a méhészek és a gazdák kölcsönösen egymásra vannak utalva, egyikünk sikeressége nagyban függ a másiktól, és fordítva. Ezért össze kell fogni, meg kell hallgatni egymás problémáit, amit lehet éppen mi magunk generálunk a másik ágazatban. És fel kell karolni az előremutató kezdeményezéseket, hiszen nemcsak a saját megélhetésünk múlik ezen, hanem például hazánk biztonságos élelmiszerellátása és az utánunk jövő generációk boldogulása is.