Teljesen egyértelmű, hogy az idei esztendőben a betegségek közül a sárgarozsda veszélyeztette legnagyobb mértékben búzatermesztésünket. Ennek ellenére érdemesnek tűnik áttekinteni legfontosabb kalászosunk mindhárom rozsdabetegségére vonatkozó legalapvetőbb ismereteket. Érdemesnek tartom ezt azért is, mert most ugyan a sárgarozsda okozta a legnagyobb gondot, de a másik két betegség hasonlóan súlyos veszélyt jelenhet. Nem tekintem feladatomnak, hogy tudományos igényességgel foglalkozzak a témával – ezt megtették nálam sokkal avatottabbak – Csősz Lászlóné és Manninger Sándorné: „A búza rozsdabetegségei” című munkájukban, mely az Agrofórum „Veszélyes növénybetegségek II.” sorozatában jelent meg a lap 2013. évi szeptemberi számában. Jelen esetben csak azokat a legegyszerűbb és legfontosabb ismereteket szeretném összefoglalni, melyeket hasznos tudni mindenkinek, aki búzát termel, vagy bármi köze van a termesztéshez. Az őszi búzának három rozsdabetegsége van: a fekete- vagy szárrozsda (Puccinia graminis f. sp. tritici), a vörös- vagy levélrozsda (Puccinia triticina, syn: P. recondita), a sárga- vagy pelyvarozsda (Puccinia striiformis). A három rozsdabetegség gazdasági jelentőségéről eltérőek voltak a vélemények, sőt megítélésük az idők során változott, változik is. Hagyományosan a szárrozsdát tartottuk a legveszélyesebbnek, a múlt században rendkívül súlyos járványok tizedelték búzatermesztésünket. Különösen súlyos volt az 1932-es járvány, ami ugyanakkor elvezette kiváló mikológusunkat, Húsz Bélát arra a felismerése, hogy a járvány kialakulásáért a tartós déli légáramlatok a felelősek, melyek Afrika északi tájairól, a KözelKeletről és a Balkánról az ott áttelelt és korán felszaporodó uredospóra tömeget Közép-Európa, így hazánk fölé szállítják. A betegség rendkívüli károk okozására képes, melynek egyik alapja, hogy a fertőzés hatására a beteg növény légzése megkétszereződik és így a már szemtermésbe beépült tápanyagokat a növény ellélegzi. Az eredmény: súlyos fertőzésnél a növény ocsút terem. A betegség veszélyességét korlátozza viszont, hogy meglehetősen ritkán fordul elő – legutóbb 1972-ben lépett fel nagymértékben. Akkor szerencsére fajtáink zöme ellenálló volt. Kivételt képezett egyetlen fajta, a kiváló termőképességű és minőségű Kiszombori 1, ami éppen termesztésbe történő bevezetésének kezdetén tartott. A betegség intenzív megjelenése „megölte” a fajtát. Nemcsak a nemesítők, hanem minden növénykórtannal foglalkozó szakember figyelmét ébren kell, hogy tartsa az a körülmény, hogy a kórokozó rendkívül változékony egyre újabb és újabb rasszai jelennek meg. Legutóbb az 1999ben, Ugandában megjelent és terjedő új szárrozsda rasszal (Ug 99) szemben fajtáink zöme nem ellenálló. (Megjegyzem, az újabb és újabb rasszok megjelenése a másik két rozsda populációjára is igaz.) A vörösrozsdát szintén nagy kár létrehozására tartjuk képesnek, azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy az általa kiváltott kár mértéke kisebb, mint a szárrozsda esetében. Ez ugyan igaz, de a betegség gazdasági jelentőségét fokozza, hogy sokkal gyakrabban fordul elő, mint a szárrozsda, az évek többségében kisebb vagy nagyobb mértékben számíthatunk gazdasági jelentőségére. Rendszerint a levélrozsda uredospórái is déli szelekkel jutnak hozzánk, a kórokozó hazai áttelelése ritkább és kismértékű. A sárgarozsdát hosszú ideig ún. „skandináv rozsdának”, a hűvösebb éghajlat rozsdabetegségének tartották. Első száAz őszi búza rozsdabetegségeiről Dr. Békési Pál c. egyetemi tanár Szentendre 1. kép Szárrozsda egysejtű, nyeletlen uredospórái 2. kép Szárrozsda kétsejtű nyeles mottevő hazai fellépése az 1970-es években az ún. Rana búzákon (Novosadska Rana 1, 2 és 3) fordult elő – elsősorban Baranyában. (Akkor Király Zoltán akadémikus telefonon feltett kérdésemre közölte, hogy a sárgarozsda már nem „skandináv” – egyik Egyiptomba visszatért aspiránsa már Kairó környékéről jelezte a betegség intenzív fellépését! Tehát a kórokozó hőmérsékleti alkalmazkodóképessége megnőtt.) Az uredospórák rendszerint északi vagy nyugati légárammal kerülnek hozzánk. A búzarozsdák tünettana – röviden Az uredotelepek felett a bőrszövet mindhárom rozsdánál felreped és ezek a nyári- (uredo-) spórák kiszóródnak és a búzát fertőzve újabb és újabb nemzedékeket hoznak létre. Minél több az uredo-generáció és minél gyorsabban követik egymást, annál gyorsabban fejlődik ki a járvány. (Az uredospórák mindig egysejtűek és nyeletlenek – 1. kép.) A búza éréséhez közeledve megáll az uredotelepek képződése és az áttelelést szolgáló teleutospórákat tartalmazó ún. teleutotelepek jelennek meg és zárják a kórokozó fejlődési ciklusát. (A teleutospórák mindig nyelesek és – Puccinia-fajok esetében – kétsejtűek, 2. kép.) A szárrozsda uredotelepei főleg a száron, levélhüvelyen, kalászon találhatók (3. kép) A fekete teleutotelepek felett a bőrszövet mindig felreped (4. kép)! A levél- vagy vörösrozsda uredotelepei főként a levélen találhatók (5. kép). A fekete teleutotelepek felett a bőrszövet nem reped fel (6. kép)! A sárgarozsda uredotelepei világossárgák, igen aprók, sorokban rendezettek (7. kép). A teleutotelepek apróbbak, mint a levélrozsda esetében, néha fekete vonalként összefolynak és felettük a bőrszövet nem reped fel (8. kép)! A pelyva belső felületén is megindul az uredospóra képzés (9. kép), sőt később itt is kifejlődhetnek az apró teleutotelepek. (A szár- és a levélrozsda gazdacserés faj – a köztesgazdák ismertetésétől és szerepétől ez alkalommal eltekintünk. A sárgarozsdának nincs köztesgazdája – ún. egygazdás rozsdagomba.) A rozsdagombák hőigénye Az irodalomban rendkívül változatos adatokat olvashatunk a gombák hőigényéről. Az uredospórák csírázási és fertőzési optimumáról azt találjuk, hogy a szárrozsdánál 20-24 °C, levélrozsdánál 15-17 °C, sárgarozsdánál 10-15 °C. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy az uredo-generációk akkor követik leggyorsabban egymást, ha a nappali maximum hőmérsékletek magasabban vannak (szárrozsda 25-27, levélrozsda 20-24 és sárgarozsda 10-15 °C). Persze, ilyen esetben az éjszakai hőmérséklet – amikor a fertőzéshez szükséges felületi nedvesség (harmat) több órán keresztül biztosított – valójában az előzőekben jelzett tartományban lehet. Mindenesetre egyértelmű, hogy a szárrozsda igényli leginkább a meleget, a sárgarozsda pedig legkevésbé. A sárgarozsda figyelemre méltó megjelenései – az idei évvel bezárólag Említettem a betegség 1970-es évek végén történő megjelenését. Ezt követően egész 2001-ig gyakorlatilag nem jelent meg a sárgarozsda. A 2001. évi járványos megjelenés a kórokozó megváltozását is igazolta: az addig kitűnő ellenállóságot mutató GK Élet fajta súlyosan fertőződött. A tavalyi évben április elején felmerült a betegség gyanúja (hosszanti enyhén világosabb csíkozottság a levélen), de a rozsda uredotelepei csak a hónap végére fejlődtek ki. A betegség nem súlyos, de számottevő mértékben három, aránylag jól körülhatárolható területen jelent meg (Fejér, Békés – Csongrád megyék és a Jászság). Ez évben már február végén kollégánk – Poós Bernát Baranyából –, 3. kép Szárrozsda uredotelepei 4. kép Szárrozsda teleuto telepei – a bőrszövet a telepek felett majd március legelején ugyancsak ő és Hertelendy Péter jelezte a sárgarozsdát Jászboldogházáról. A következő hetekben a betegség gyors terjedésnek indult – először az ország déli tájain, de hamarosan az ország nagy részén a gombaölő szerrel nem kezelt és fogékony fajták súlyos fertőzöttséget mutattak. A betegség rendkívül korai fellépése igazolni látszott azt a feltevést, hogy a kórokozó ez esetben nem külső forrásból, szél útján érkezett, hanem itt, a Kárpát-medencében telelt át, és igen korán felszaporodott. Meggyőződésünk, hogy a rendkívül enyhe tél és a csaknem végig hűvös, gyakran csapadékos, szeles tavasz szinte mindvégig optimális meteorológiai feltételekkel segítette a kórokozó robbanásszerű felszaporodását. Dr. Vida Gyula (MTA ATK MGI – Martonvásár) továbbment az egyszerű vélelmezésnél: grafikonon ábrázolta a téli és tavaszi hőmérsékleti adatokat. Ezt követően berajzolta a kórokozó számára optimális napi átlaghőmérséklet (7 °C) és kritikus minimum (–10 °C) értéket – ez utóbbi hőmérsékletnél a kórokozó a búza szöveteiben már elpusztul. A grafikon kitűnően mutatja, hogy egész télen nem volt olyan hideg, hogy a kórokozó károsodjon, ugyanakkor időnként már télen, majd az egész tavasz folyamán adottak voltak a feltételek a kórokozó szaporodásához. A védekezés lehetőségei és nehézségei A betegségekkel szembeni rezisztencia az egyik nagy fegyver mindhárom rozsdabetegséggel szemben: mindhárom rozsdával szemben rendelkezünk jó ellenállóságú, ugyanakkor jó gazdasági értékmérő tulajdonságú búzafajtákkal. Az ellenálló képesség különböző mechanizmusokon keresztül realizálódhat. A sárgarozsda esetében az ellenállóság egyes fajtáknál hiperszenzitivitáson alapszik. A hiperszenzitív fajtát az uredospórák megfertőzik ugyan, de levelükön uredotelepek nem, vagy csak nagyon korlátozott számban képződnek, viszont a fertőzésre szövetelhalással reagálnak. Ezek a fajták tehát gyakorlatilag nem terjesztik a betegséget – mivel „nem termelik újra” az uredospórákat – ez 5. kép Vörösrozsda uredotelepei a búza levelén 6. kép Vörösrozsda teleutotelepei – felettük az epidermisz nem reped fel bennük az érték. Viszont ilyen nagy járvány esetén – amikor a levegőben uredospórák milliárdjai lebegnek – olyan mértékűvé válik a szövetek elhalása, hogy a fajta termése az asszimilációs felület nagymérvű csökkenése miatt súlyosan károsodik (10. kép). A védelem másik nagy fegyvere a rozsdák elleni szokásos gombaölő szerek (főként azolok és kombinációik) használata. Nem túl szerencsés azonban, hogy ezeknek a szereknek a hatékonysága az eddigi tapasztalatok szerint kissé elmarad a másik két rozsdánál tapasztalt kiváló hatástól. Feltételezések szerint ennek az az oka, hogy a sárgarozsdánál az uredotelepek nemcsak a levél színén, hanem a fonákján is jelentkeznek. A kémiai védekezés további nagy kérdése, hogy hányszor kell védekezni. Mivel a kórokozó számára ennyire kedvező időjárás esetén 8-10 naponként követik egymást az újabb uredonemzedékek, legalább háromszori védekezést kell szükségesnek tartanunk. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a védekezési készség jónak volt mondható a termelők körében. Ennek ellenére egyet kell értenünk Farády László (Bayer CropScience – szóbeli közlés) álláspontjával, hogy idén az első, gyomirtással egy menetben alkalmazott gombaölő kezelés volt a döntő. Amennyiben ez az első védekezés általános lett volna, úgy a járvány „alacsonyabb szinten csengett volna le”. (Talán a kétszeri védekezés is elegendőnek bizonyult volna még a fogékony fajták védelmére is?) Nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy miként alakulnak a sárgarozsda fellépése nyomán a terméseredmények, milyen veszteségekre számíthatunk. Annyi bizonyos, hogy ilyen mértékű sárgarozsda-fertőzéssel még nem találta szemben magát búzatermesztésünk, ezért a baj ellenére igyekeznünk kell minél több tapasztalatot szerezni. Nemcsak a kutatóknak, nemesítőknek, hanem az üzemi növényvédőknek, termelőknek is gyűjteni kell tapasztalataikat. De semmiképp nem feledkezhetünk meg arról, hogy nemcsak a sárgarozsda, hanem másik két „rokona” is súlyos veszélyt jelenthet búzatermesztésünkre! ¦ 8. kép Sárgarozsda apró, helyenként vonalszerűen összeálló teleutotelepei 9. kép Sárgarozsda uredospórái a kalászpelyva belső felületén 10. kép Hiperszenzitivitáson alapuló rezisztenciájú búza – bár uredospórát nem termel, de – a nagy járványban a fertőzésre szövetelhalással reagál