A fitotechnikai műveletek optimalizálása

Adott borminőség kialakításában a meghatározó szerepet a termés érettségi állapota és beltartalma játssza.

A termés minőségét és érési folyamatait leginkább a termőhely, és az annak megfelelő fajta (alany+nemes) helyes megválasztásával tudjuk szabályozni, de kiemelt szerepe van e tekintetben az évjárathatásoknak is. Adott szőlőültetvények esetében a termőhelyi adottságok, valamint a szőlőfajta és az ültetvényszerkezet egyéb elemei állandónak tekinthetők, így a termesztéstechnológiai műveletek értelmezhetők a minőség (és mennyiség) szabályozásának legfontosabb eszközeként. Mindezek közül a metszés és a zöldmunkák meghatározó szerepet játszanak a hozam/minőség kialakításában. A fitotechnikai műveletek optimalizálásának érdekében fontos néhány kiemelt jelentőségű alapfogalmat és összefüggést meghatározni.

 Terhelés

A szőlőtermesztésben használt terhelés (pontosabban tőketerhelés), összetett fogalomként értelmezhető, mivel megkülönböztethetjük a rügyterhelést (a metszéskor meghagyott világos rügyek számát), a hajtásterhelést (tőkénkénti hajtásszámot) és a fürtterhelést (tőkénkénti fürtszámot), amelyek egyenként is fontos szerepet játszanak a növény életében. A rügyterhelés beállításának eszköze a metszés, a hajtásterhelést a metszéssel és a hajtásválogatásokkal alakítjuk ki, a fürtterhelés beállításában pedig ezeken túl az esetleges fürtválogatásokat is alkalmazhatjuk.

A metszés, a hajtás- és a fürtválogatás tehát azok a kiemelt jelentőségű műveletek, amelyek a legnagyobb mértékben képesek a hozamot és minőséget szabályozni. A rügyterhelés és a különböző hajtások számának összefüggéseit az 1. ábra mutatja.

1.ábra: A rügyterhelés hatása a különböző eredetű hajtások számára (Csepregi, 1982)

Egyértelműen kirajzolódik a szőlő nagyfokú önszabályozása; a növény a túlterhelésre a téli rügyek alva maradásával, míg az alulterhelésre a rejtett rügyek fakadásával válaszol. Ez azt jelenti, hogy a végletes mértékű alulterhelés (pl. kopasz metszés) és túlterhelés (metszés nélküli tőkék) káros hatásait maga a növény igyekszik mérsékelni, az egyensúlyi helyzet kialakításához azonban az emberi beavatkozásokra, vagyis különböző fitotechnikai műveletekre van szükség.

Az optimális tőketerhelés beállítása nagy szakértelmet igénylő feladat, melynek során számos tényezőt kell figyelembe venni. Ezek közül a fajta és a tőkeművelésmód tulajdonságai a leginkább meghatározók. Az optimális terhelésnek vannak olyan egyértelmű jelei, amelyeket a gyakorlatban megfigyelhetünk és e megfigyelésekre alapozva a terhelést módosíthatjuk (1. táblázat).

A hozam és a minőség (cukortartalom) összefüggései

A legtöbb szőlőtermesztő számára ismert az az összefüggés, hogy a terméshozam fokozásával párhuzamosan a termés cukortartalma (és több más értékes anyag, pl. színanyagok, aroma-komponensek, tanninok) koncentrációja csökken, vagyis összességében a minőség romlik. Fontos azonban kiemelni, hogy ez az összefüggés csak bizonyos hozamértékek között tekinthető helytállónak. A hozam túlzott mértékű csökkentésének ugyanis szintén lehet minőségrontó hatása, ami leginkább akkor fordulhat elő, ha a hozamkorlátozást kizárólag a metszéssel (rügyterheléssel) kívánjuk szabályozni.

Ebben az esetben a tőkénkénti alacsony rügyszám túl intenzív hajtásnövekedést eredményez, ami önárnyékoláshoz, zsúfolt lombszerkezethez vezet, mindamellett egyes gombás fertőzések (peronoszpóra, botrítisz) fokozott megjelenését is maga után vonhatja. A betegségek fellépése nemcsak a termésmennyiséget, hanem a megfelelő borminőség kialakulását is veszélyezteti.

A minőség a végletes módon alul- vagy túlterhelt ültetvényekben egyaránt gyengébb, mint az optimális hozamot mutató tőkék esetében. Fontos továbbá kiemelni, hogy hasonló összefüggés mutatható ki a terméshozam és a vesszőkben és idős fás részekben felhalmozott szénhidráttartalom között is. A túl-, vagy alulterhelt tőkék esetében a vesszők beérése sok esetben nem megfelelő, a téli rügyek fakadása vontatott, a téli fagyokkal szembeni ellenálló képesség pedig kisebb.

Termőegyensúly

Termőegyensúly alatt a növény vegetatív és generatív szervei között kialakuló egyensúlyi állapotot értjük. Alapvetően az egységnyi termésre jutó, megfelelő méretű és aktívan asszimiláló levélfelület elérése a cél; minden kilogramm szőlő beérleléséhez kb. 1,5-2 m² aktív levélfelület kialakítása szükséges. A vegetatív szervek fejlődése szempontjából a levélfelületnél egyszerűbben meghatározható a metszéskor kapott vessző (venyige) tömege. A szakirodalmi adatok szerint a termőegyensúly állapotát az mutatja, ha a vesszőtömeg a tőkénkénti terméstömegnek kb. egyötödét teszi ki.

A termőegyensúly kialakítására maga a növény is törekszik, hiszen ennek megvalósulása révén érhető el a lehető legnagyobb számú mag beérlelése. Mindamellett az egyensúlyi állapot kialakításában nélkülözhetetlen szerepe van az ültetvényszerkezet elemei közül a fajtának, a sor- és tőtávolságnak és a tőkeművelésmódnak. A termőegyensúly „finomhangolásának” a legfontosabb eszköze a fitotechnika, melynek révén pontosan beállíthatjuk a növény vegetatív és generatív teljesítményét. A termőhelynek és a fajtának megfelelő művelésmód és metszésmód megválasztásával a termőegyensúly kialakítása évről évre viszonylag egyszerűen megvalósítható, a gyakorlatban azonban az egyes szőlőfajták közötti különbségek igen jelentősek lehetnek.

A termőegyensúly kialakítására azért kell minden esetben törekednünk, mivel ez lehet a minőség egyik legfontosabb záloga a termesztési gyakorlatban. Amennyiben az egyensúlyi helyzet létrejön, még nagy hozam mellett is jó, vagy kiemelkedő minőséget érhetünk el, ami közgazdasági értelemben is előnyös.

Csúcsdominancia

A fitotechnikai munkák optimalizálása során figyelembe kell venni, hogy a fás szárú növények közül a legtöbb esetében csúcsdominancia alakul ki. Ez azt jelenti, hogy a felsőbb helyzetű rügyek hamarabb és intenzívebben fakadnak, a felső hajtások pedig lényegesen gyorsabban növekednek, mint a lejjebb elhelyezkedők. Amennyiben a növénynek ezt a tulajdonságát nem próbáljuk meg mérsékelni, a termőalapok felmagasodnak, a szálvesszők pedig felkopaszodnak. A szőlőre, mint kúszónövényre ez a genetikailag kódolt tulajdonság fokozottan és fajtától függetlenül érvényes.

A csúcsdominanciát ennek megfelelően kiiktatni, vagy megakadályozni nem lehet, a termőalapok felmagasodásából adódó termesztési problémákat azonban mérsékelhetjük, amennyiben a metszés (részben a zöldmunkák) néhány alapszabályát betartjuk. Hosszú szálvesszős metszés esetén feltétlenül szükséges a szálvesszők vízszintes, vagy ívelt rögzítése, így az egyes rügyemeletek fakadása közti különbségek mérsékelhetők.

Amennyiben a hosszú termőelemeket (hosszúcsap, félszálvessző, hosszú szálvessző) hagyunk a termőalapokon, a legtöbb művelésmódon célszerű ugarcsapokat is meghagyni, amelyek minden esetben a termőcsap, vagy szálvessző alatt elhelyezkedő, két rügyes vesszők legyenek. A kétrügyes csapok meghagyásával a következő évben lehetőségünk lesz a felmagasodott termőrészek leváltására és egy következő ugarcsap kialakítására egyaránt. Fontos kiemelni, hogy csak a két rügyes ugarcsapok felelnek meg ezeknek a céloknak, mivel ebben az esetben a két rügy között nincs verseny, mindkét rügy azonos időszakban fakad és azonos erősségű hajtásokat ad (1. kép).

1. kép: Kétrügyes csapok meghagyása esetén azonos erősségű hajtások fejlődhetnek (pl. Royat-kordon)

Három, vagy annál több rügy meghagyása esetén azonban a rügyek között a vessző tartalék-tápanyagaiért verseny alakul ki, melynek következtében az alsó helyzetű rügyek általában hátrányt szenvednek, sok esetben már nem is fakadnak ki.

Fajták tulajdonságai

A szőlőfajták génjeiben kódolt tulajdonságok alapvetően meghatározzák a növekedési és terméshozási sajátosságaikat. A gyakorlat számára jól ismert tény, hogy egyes szőlőfajták generatív, míg mások vegetatív túlsúlyra hajlamosak (2. táblázat).

Az előbbi azt jelenti, hogy a terméshozam kiemelkedő, míg a hajtásnövekedés és a kialakuló lombfelület mérsékelt; a második esetben viszont ezzel szemben a rendkívül intenzív növekedés jellemző, ami igen gyakran kisebb fürtmérettel és önárnyékolással párosul. A generatív fajtáknál a túlterhelésből, míg a vegetatív fajtáknál a sűrű lombozatból adódó minőségi (és növényvédelmi) kockázatokat szükséges mérsékelni. Egyes szőlőfajták (pl. a Pinot fajtacsoport: Szürkebarát, Pinot noir, Pinot blanc, vagy a Zenit, Zengő) növekedési sajátosságai és termőképessége olyan értékeket mutat, amelyek révén viszonylag könnyű termőegyensúlyt kialakítani. S

ok fajta azonban erős vegetatív, vagy generatív túlsúlyra hajlamos, így ezek esetében a fitotechnikai műveletek optimalizálása nélkülözhetetlen.

Tőkeművelés- és metszésmódok

A szőlő tőkeművelésmódjának és metszésmódjának megválasztását leginkább a fajta tulajdonságai, azon belül pedig annak rügytermékenysége, fürtmérete és növekedési sajátosságai befolyásolják. A 2. táblázatban felsorolt szőlőfajták más-más művelés- és metszésmódok esetében adhatják a legjobb minőséget és érhetik el a termőegyensúlyt.A bőtermő, generatív fajták esetében a tőketerhelés csökkentésének legegyszerűbb módja a kis rügyterhelés alkalmazása. Rövid metszés esetén – az alsó rügyek kisebb termékenységének köszönhetően – már a metszés önmagában is elegendő lehet a termőegyensúly kialakítására.

E fajták termesztésében jó eredménnyel szolgálhat az ún. Royat-kordon alkalmazása alacsony, vagy középmagas törzs kialakításával. E művelésmód nagy előnye, hogy az egyenletes fürtzóna egyenletes hajtáselrendezéssel és keskeny lombfallal kombinálható. A rügyterhelés túlzott mértékű csökkentése (pl. egyes tokaji ültetvényekben sárszemig történő visszametszés) még az egyébként generatív fajták esetében is vegetatív túlsúly kialakulásához vezethet (2. kép).

2. kép: Az alulterhelés következtében még a bőtermő fajták is vegetatív túlsúlyt mutathatnak

Amennyiben a generatív fajták még rövidcsapos metszés esetén is túlterhelés jeleit mutatják, az egyensúly leginkább hajtásválogatással és/vagy fürtválogatással érhető el. A termőhajtások válogatása jobb eredménnyel szolgálhat, mint a fürtválogatás, mivel ebben az esetben nemcsak a hozam csökken, hanem a lombozat és azon belül a fürtzóna mikroklimatikus viszonyai is javulnak. Minél intenzívebb hajtásnövekedést tapasztalunk, annál későbbi beavatkozásra van szükség. A legkorábbi hajtásválogatás a kb. 6 leveles, a legkésőbbi a kb. 12 leveles hajtásállapotban kivitelezhető.

További hozamkorlátozás a fürtök válogatásával alakítható ki, amit a bogyókötődés és a zsendülés korai stádiuma közé időzíthetünk. Minél gyengébb hajtásnövekedés jellemző, annál korábban végezzük a fürtválogatást és annál nagyobb számú fürtöt távolítsunk el. Általánosan alkalmazott eljárás a termőhajtások alsó fürtjeinek meghagyása, mindamellett az ún. észszerűsített fürtválogatás jobb minőségi eredményeket adhat. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a gyengén fejlődő hajtások fürtjeit, a későn kötődött, fejlődésben elmaradt fürtöket, valamint a túlzsúfolt zónában található fürtöket válogatjuk le, amennyiben ez az adott tőkén feltétlen szükséges.

Közepes termőképesség esetén az alacsony vagy középmagas kordonművelések közül az ún. Cazenave-kordont érdemes választani, melyen az egyes termőalapokon nemcsak rövidcsapokat, hanem ugarcsapot és hosszúcsapot helyezünk el és a csercsapos váltómetszés szabályai szerint járunk el. Ilyen tőkéken is van lehetőség a vegetációs időszakban – nagy hozamú években – a termőhajtás és a fürtök ritkítására az előzőekben leírtak figyelembe vételével.

A vegetatív típusú szőlőfajták esetében a minőség záloga a hozamkorlátozás helyett sokkal inkább a zsúfolt lombozat fényellátásának javítása lehet. A rendkívül intenzív növekedés csak úgy mérsékelhető, ha a metszés során a rügyterhelést fokozzuk és hosszú metszési elemeket (szálvesszőket) hagyunk meg. A legjobb eredményekkel e fajták termesztésében az alacsony és középmagas combművelések (pl. Guyot), vagy a középmagas/magas törzsű ernyőművelések alkalmazhatók. Mindkét művelésmód nagy fürtszámot és mérsékeltebb hajtásnövekedést eredményez, mindamellett a hajtások a függőleges támasz huzalrendszerén legyezőszerűen szétteríthetők, így a lombfal megvilágítottsága javul (3. kép).

3. kép: A Guyot (comb) művelésmód kedvező mikroklímájú, szellős lombozattal rendelkezik

Amennyiben a rügyterhelést fokozni szeretnénk ernyőművelés jobb választás, mivel ezen hosszabb szálvesszők hagyhatók meg és akár három vessző leívelése is lehetséges tőkénként. Az ernyő- és combművelések a vegetatív fajták termesztésében jól alkalmazhatók, azonban a termőegyensúly beállítása érdekében a legtöbb évjáratban fokozott hajtásválogatásra és esetenként lombritkításra van szükség. A hajtásválogatás e fajtáknál leginkább a meddőhajtások (fattyúhajtások, ikerhajtások, alapi rügyek hajtásai) ritkítását jelenti, ami a lombozat zsúfoltságát hivatott csökkenteni.

A késői beavatkozások (8-12 leveles állapot) bár több munkaidő ráfordítással járnak, de jobb eredménnyel szolgálnak erős növekedésű növények esetében. Arra törekedjünk, hogy a hajtások a támaszon 8-10 centiméterenként helyezkedjenek el, így a lombfal megvilágítottsága is egyenletessé válik. Erős hónaljhajtás növekedés esetén a fürtzóna erős hónaljhajtásainak eltávolítása vagy visszavágása is indokolt lehet. A rövid ízközű fajtáknál (pl. Sauvignon blanc, Tramini) célszerű levélritkítást is végezni, melyet jellemzően a zsendülés kezdetétől hajtunk végre. A szürkerothadásra hajlamos fajták, illatos bort adó és vörösborszőlő-fajták esetében szintén kedvező hatása lehet a beavatkozásnak, mivel a kedvezőbb mikroklíma a színanyagok és aromaanyagok képződését is elősegíti, valamint a kórokozók fertőzését mérsékli.

A vegetatív fajták esetében csak a legritkább esetekben (pl. fiatal tőkék nevelése, extrém aszályos évjárat) javasolható fürtválogatás, más esetekben ez a beavatkozás nem okoz jelentős minőségjavulást.

Fotó: a szerző felvételei