Címke: ültetés

A tűlevelű fák és cserjék a növényvilág egyik legkevésbé megbecsült csoportjába tartoznak. Ezek a fák még mindig szenvednek a 70-es évek okozta traumától, mivel akkoriban széles körben ültették őket sziklakertekbe a kertvárosok pázsitján. Az utóbbi évtizedekben a „tűlevelű” kifejezéshez a lakóházak fölé tornyosuló, a fényt eltakaró, antiszociális sövények és a szomszédok közötti vitákat okozó sövények képe társult. Ez a megítélés pedig ugyancsak nem túl vonzó!

A hóvirágok éteri küllemű, gyakran a hópaplan alól előbukkanó évelő virágok, amelyek nagyon kevés gondozást igényelnek, és amikor meghonosodnak, hófehér virágszőnyegként borítják be a talajt.

A japán borbolya (Berberis thunbergii) egy szemet gyönyörködtető tövises lombhullató cserje, amely felfelé álló látványos ágrendszerrel dicsekedhet.

A havasi gyopár (Leontopodium alpinum) lándzsa alakú, gyapjas leveléről és fehér, csillag alakú csővirágairól híres.

A strapabíró som (Cornus) rendkívül sokoldalúan alkalmazható a kerttervezés során, hiszen a legtöbb fajtája igen impozáns bokrokká és fákká nő, az őszi hónapokban lenyűgöző színekben pompázik, ráadásul némelyikük még ehető gyümölcsöt is hoz.

A fenyőfák lassan, de biztosan magról is nevelhetők. Ha van egy hímivarú és egy nőivarú fenyőfánk, akkor azok virágzáskor (jellemzően nyár közepén) tobozokat fognak hozni, amelyek magjaiból – kellő türelemmel és odafigyeléssel – új fákat nevelhetünk.

Ha ajándékba szánjuk az amarilliszt, és az átadáskor nagy virágtölcséreket is akarunk látni rajta, akkor könnyen programozhatjuk a virágzását.

A hegyoldalak, erdőszélek jellegzetes növényének sötétszürke, tövises ágain beérő kékesfekete termése akkor a legfinomabb, ha már megcsípte a dér.

Csak néhány olyan növény van, amely a téli hónapokban is megőrzi dekoratív külsejét, a japán dérbabér azonban kétségkívül ezek közé tartozik.