A remény hónapja, a hónap reménye Sem a földek, sem a vetések, sem a rétek, de még az erdők sem érezték, hogy mikor fordult át az idő kereke a 2014-es esztendőre. Talán még a csillagok sem, bár ők azért tudhatnák, de legalább éltető égitestünk a Nap, és ridegen sugárzó kísérője, a Hold tudhatnák, de őket meg nem érdekli, hogy az ember miként osztotta évekre, hónapokra, napokra azt a törvényszerű keringést, amelyet évmilliók óta folytatnak mérnöki alapossággal kiszámított pályájukon másodpercnyi pontossággal. Az évbúcsúztató kábulatból a valóságra ébredve, csak mi emberek érezzük át a kijózanító valóságot: ismét eltelt egy esztendő, a múlt homályába süllyesztve örömöket, bánatokat, teljesült és meghiúsult vágyakat. El-el mélázunk még egy darabig a múlton, mint a jóllakott lábasjószág, amikor teli a bendője, de hamarosan túl is tesszük rajta magunkat, annak az egészséges életösztönnek köszönhetően, amit bizakodásnak, reménynek és még ehhez hasonló szavakkal illetve, jövőbe vetett hitnek nevezhetünk. Január a remény hónapja, amelyben van idő az előttünk álló esztendő feladatait, terveit számba venni, minthogy a gazdaembert ez idő tájt ritkán foglalják le – persze ez a megállapítás leginkább csak a növénytermesztőkre illik – a gazdaság gondjai. Nem úgy az állattenyésztők, akiknek ugyanaz a kényszerű sors jut osztályrészül, mint egykor a jobbágyoknak, csak ezt nem röghöz, hanem istállóhoz kötöttségnek nevezhetjük. Valamivel jobb helyzetben vannak a zöldségtermesztők. (Talán még arra is van idejük, hogy a nekik szánt írásokat lapunk Fókuszában elolvassák.) Azért már ők is készülődnek, hiszen az üvegházakban, fóliák alatt alig-alig van megállás, de legalább a zöldségnövények a hétvégeken nem kérnek „enni” – mint az előbb említett jószágok – legfeljebb inni. Január a remény hónapja – és ha ezzel nem sértem meg a komoly terveket szövögető gazdákat – úgy is mondhatnám, hogy az álmodozások ideje. Mert miről is álmodozunk? Először a valóságról, azután meg a jövőről. A valóság: Hogy telelnek a vetések? A repce vetési idejét valahogy – akár milyen tapasztalatok birtokában is vagyunk – ritkán sikerül jól eltalálnunk. Vagy korán vetünk – szerintünk épp időben – mint az idén is, ami majdnem térdig érőre nyurgult növényeket eredményezett, ha valamilyen retardánssal nem kezeltük. Vagy szerintünk megint csak idejében vetettünk, de a természet ezt már későinek minősítette, így a csenevész növények nem biztos, hogy kibírják a telet. A gabonák jobban bírják, az őszi durumból meg majd meglátjuk mi lesz. Szóval van miért aggódnunk. Ez hát a valóság. A jövő? Ez bizony nagy kérdés, és talán nem tévedek, hogy a gazdák esze-kereke a föld körül forog. Megszületett az új „földtörvény”, amely forrása lett az álmodozásoknak, és az aggódásoknak. Akinek nincs földje, vagy kevés van, arról álmodozik, hogy legyen, vagy még több legyen. Aki el szeretné adni, arról álmodozik, hogy minél magasabb árat kapjon érte. Aki földet szeretne venni, arról álmodozik, hogy minél olcsóbban jusson hozzá. Aki bérbeadó, hogy minél magasabb bérleti díjat kapjon, aki bérli, minél alacsonyabb díjért tehesse. Aki bérlő azon aggódik, hogy kiviszik a földet; akinek sok van, ő meg azon, hogy elveszik, szétszabdalják, ellehetetlenítik. Nemigen lehet itt majd igazságot tenni. Olyan meg, hogy mindenki jól járjon még nem volt ezen a világon, és tartok tőle, hogy nem is lesz. Január – minden gondok ellenére – mégiscsak a remény hónapja, még akkor is, ha ebből ma semmi sem látszik. Most még a tél csikorgása szánkózik a mezőkön és azt hisszük soha nem lesz tavasz. Pedig lesz. Virágzás is, madárdal is, szerelem is. Január számomra nemcsak a remény hónapja, de a hónap reménye is, amelyben a dolgok valahogy megvilágosodnak, és jó irányt vesznek, mint ahogy az éltető Nap lassan felkúszik a látóhatárra és elűzi az éjszaka homályát, színesbe öltöztetve a tájat. Megvirradt. Boldog új esztendőt!