Mélységes csend kell ahhoz, hogy megnyíljon a lélek, meghallja és befogadja a természet hangjait, amelyek ki tudja mióta szunnyadnak a vizekben, a talajokban, fűben, fában, égitestekben, egyszóval a teremtett világban.

Látva a sárguló gabonatáblákat, késztetést éreztem arra, hogy beszélgetőtársat keressek.

*

Aratás előtt – valamennyien így vagyunk – a búzatáblákat járva leszakítunk egy-egy kalászt, kimorzsoljuk, lefújjuk a szemekről a pelyvát és néhányat átharapva latolgatjuk, hogy aratásra érett-e már a termés.

Magam is így tettem – ki tudja hányszor – életem során.

Egyszer egy meleg nyári napon, amikor „belegázoltam” a búzatáblába és szétmorzsoltam egy kalászt, csodálattal néztem, a halványan barnás búzaszemeket és beszélgetni kezdtünk:

– Honnan jöttetek? – kérdeztem.

Egymásra néztek csodálkozva:

– Ez a jóember itt áll a búzamezőben és még azt kérdezi, honnan jöttünk.

Kitaláltam a gondolataikat és mielőtt megszólaltak volna szinte elnézést kérve magyarázkodni kezdtem:

– Úgy értettem, hogy az őseitek, meg az ő őseik honnan jöttek?

– Mi már itt születtünk, tudós emberek hozták össze a szüleinket.

– Több méltóságot! – szólt közbe a másik, az emberek ezt szerelemnek nevezik, abból fogantunk, nem csak úgy „összehoztak” bennünket. Jól meggondolták, hogy összeillünk-e.

– De az őseinkről keveset tudunk – szólalt meg egy kissé töppedt búzaszem –, de azért hallottunk egyet-mást az öregektől.

– Meséljetek! – kérleltem őket.

– Az úgy volt – kezdte egyikük – bár senki nem emlékszik már pontosan arra, hogy honnan is származunk, mert azt a történelem előtti korok homálya fedi –: Az öregek szerint sokféle ősünk volt, mint ahogy ti emberek is sokfélék vagytok.

Valami összejövetel volt itt a múltkor.

Bennünket mustrálgattak. Akkor azt mondta egy tudósféle ember, hogy mi a mérsékelt égöv növénye vagyunk. Ezt nem egészen értettük, de biztosan igaza volt.

– Mást nem mondott?

– Általunk sose hallott földrészeket emlegetett, mint ahonnan szétszóródtunk a világba.

Ázsia, Mezopotámia meg Egyiptom. Állítólag ide, Európába a Balkánon keresztül kerültünk.

– És itt jól érzitek magatokat?

– Alapvetően jól, csak az a baj, hogy általában szomjasak vagyunk. A napsütést azt szeretjük, de a csapadék sokszor mostohán bánik velünk – mondták többen is –, ott van az a ványadt, ráncos, aszott testvérünk, aki állítólag hallott valamit az öregektől, neki nem sok víz jutott; meg is látszik rajta.

– Egy szóra még térjünk vissza az ősökhöz!

Van valami kézzelfogható emléketek a régmúlt időkből?

– Már hogyne lenne – a válaszolták önérzetesen.

– Már a mi urunk születése előtti időkből – ami legalább négyezer évvel azelőtt volt – találtak elszenesedett búzaszemeket Egyiptomban a királysírokban, de találtak ott fametszeteket, a falakon domborműveket és festményeket is, amelyek az aratást örökítették meg. Sőt. Mezopotámiában a megtalált agyagtáblákon a földművelés alapjait ábrázolták, közöttük a búza vetését is. A kínai császár meg – állítólag – a szója és a búza vetésének napját, nemzeti ünneppé nyilvánította.

– Van még két földrészünk Amerika és Ausztrália. Ott nem találtak ősi leleteket.

– Viccelsz? – kérdeztek vissza.

Oda csak az Újvilág felfedezésekor kerültünk, cserébe a kukoricáért, a burgonyáért meg a paradicsomért, és még sorolhatnánk.

– Egy dologra még kíváncsi lennék – mondtam – sokan Krisztus arcát látják a búzaszemeken. Van erre magyarázat?

Kicsit elgondolkodtak és a tekintetük valahová, az ismeretlen távolba révedt, mintha kétezer évet léptek volna vissza az időbe.

– A Megváltó – kezdte egyikük akadozva – egyszer szétmorzsolt a tenyerében egy búzakalászt, ahogy te is az imént, és odahívta a tanítványait. Látjátok – mondta –, ezekből a búzaszemekből lesz az élet kenyere. Aztán áldásra emelte a kezét, valamit suttogott és rálehelte arcmását a búzaszemekre.

Azóta viseljük ezt a jelképet, amíg meg nem töretünk, hogy életté és étellé váljunk az emberek javára.

*

Elámulva hallgattam és tekintetemet lassan az égre emeltem. Szikrázóan sütött a Nap. Lehet, hogy ettől homályosult el a szemem és már nem a búzaszemeket láttam, hanem egy arcot, de most még homályosan. Akkor majd színről-színre…