Mindig kell valami: élmény, emlék, látvány, egy híradás, egy valahol elhangzó mondat, ami megragadja a fantáziámat, és betűvetésre késztet. Március volt. Különféle díjakat vehettek át a több mint másfél évszázada kirobbant negyvennyolcas forradalmunk emléknapján a kitüntetettek. Hogy miért most hozakodok elő ezzel az idejét múlt eseménnyel, annak két oka is van. Először: most jutott eszembe, másodszor ideillő gondolatot fedeztem fel egy visszaemlékezésben, amelyet Lovászi Csaba, egykori helyettes államtitkár mondott Gergátz Elemér miniszternek gratulálva, aki – nem a miniszteri tevékenysége, hanem – oktatói és kutatói munkássága elismeréséül Ujhelyi Imre-díjat vehetett át. Lovászi Csaba arról a rendszerváltás utáni kesze-kusza világról beszélt, ami teli volt bizonytalanságokkal, érdekütközésekkel, a félresikerült privatizációval, megannyi hamissággal, félrevezetéssel, de amelyben mégis voltak olyan emberek, akik a dolgokat a jobbik oldaláról nézték, és némi naivitással, az emberekbe vetett bizalommal, a jövőbe vetett hittel tették a dolgukat. Közéjük sorolta Gergátz Elemért is, akinek tevékenységét sokan vitatták ugyan, de a tisztánlátáshoz talán érdemes az Agrofórum 2010. évi első számát fellapozni, amelyben a vele készített interjú – az egykori miniszter tisztességes szándékaiban nem kételkedve – hiteles önvallomásként mutatja be pályafutásának e rövid, ám súlyos gondokkal terhelt szakaszát. A történet pedig – amelyet Lovászi Csaba elmondott – így hangzik: Egy angol úr sétája közben megállt egy templom építkezésénél, ahol egy kőfaragó munkás nem éppen dicsérő szavakkal morgolódott. – Ön mit csinál itt uram? – kérdezte a sétálgató, a zsörtölődő embertől. – Nem látja? – vágta oda mérgesen az ember. – Követ faragnék, ha tudnék. – És mi a probléma? – Hogy mi? Hát rossz itt minden. Kemény a kő, életlen a véső, kopott a kalapács. Az úr továbbsétált és megállt egy másik kőfaragó előtt, aki látszólag boldogan végezte a munkáját. – Elnézést! Ön is követ farag? – kérdezte. A kőfaragó felnézett, elgondolkodott, és csak ennyit válaszolt: – Nem uram. Én katedrálist építek. Amikor itt állunk a vetési szezon előtt, ez a történet jutott eszembe. A gazda, aki a jövőt álmodja a barázdákba; vajon a rosszkedvű kőfaragót példázza-e, vagy a katedrálisépítőt? Hitem szerint az utóbbit. Amikor valahonnan északról, vagy nyugatról éjszakánként belopózik a kertek alá a közelgő tél első üzenete, amikor hajnaltájt sűrű köd üli meg a völgyeket, amikor az erdő koronás urai beleharsogják a holdfényes éjszakába a vágyaikat, amikor a fák levelei meg-megrezdülve összenéznek, hogy nemsokára menni kell, amikor a mély fekvésű réteken kikerics gyertyák temetik a vénasszonyok nyarát, akkor megindulnak a vetőgépek. A gondosan művelt talaj pedig gyomoktól mentesen illegeti magát: – Mondd Gazda! Készítettél-e már vetőágyat, amelybe befogadhatom a jövő reménységeit, a vetőmagvakat? A gazda bólint; – A tarlót úgy ápoltam, mintegy egy beteg gyermeket. Azután, ahol kellett, ekével hasítottam itt-ott beléd – amitől olykor fel is jajdultál. Ahol lehetett, ott meg forgatás nélkül, csak a termőrétegedet bolygattam. – Okosan tetted – mondja az élettel teli talaj, amelyet még soha senki nem hallott beszélni, de aki mégis mindig látható jelét adta annak, hogy milyen művelést kíván. A gazdán múlik, hogy van-e készsége megérteni ezt a hangtalan beszédet. Akinek van érzéke, készsége és tudása, amikor a talajt műveli, vetőágyat készít, és a jövőjét szórja a barázdába, akkor nem lehet hitevesztett és unott kőfaragó. Ugye, hogy nem. Hogy is lehetne, amikor katedrálist épít. Dr. Bódis László