A kukorica szártörése nem ismeretlen jelenség a kukoricatermesztők számára, különösen nem az a tenyészidőszak végéhez közeledve. Az okokat ismerjük, azonban e mögött akár egy olyan gombabetegség is állhat, amelyre ebben a kultúrában talán nem is számítanánk.
A makrofominás megbetegedést, avagy hamuszürke szárkorhadás kórokozóját aligha kell bemutatni a szántóföldön gazdálkodóknak, azonban annak megjelenésére főként napraforgóban számítunk. Miközben megbetegítheti a kukoricát is!
A kórokozóról
A makrofominás megbetegedésről, amelynek a hivatalos neve a hamuszürke szárkorhadás (Macrophomina phaseolina), bátran kijelenthetjük, hogy az ország minden egyes szántóföldi művelés alatt lévő tábláján megtalálhatjuk.
Nem új megbetegedésről van szó, évtizedek óta jelen van már hazánkban. Azonban jelentősége növekszik, mivel meleg- és szárazságkedvelő gombaként egyre kedvezőbbek számára az éghajlatunk átalakulásával járó változások. Ezért az sem véletlen, hogy főként a szárazabb évjáratokban és azokon a termőtájakon jelentkezhet tömeges fertőzéssel, amelyek hajlamosak az aszályos körülmények kialakulására.
Csapadékosabb években vagy öntözött állományokban jóval kisebb az előfordulásának esélye, ilyen körülmények között akár teljesen el is maradhat a fertőzése. A kórokozó több szántóföldi növényünket is betegítheti, főként a napraforgót, amelyben az idei évben egyáltalán nem volt ritka a táblaszintű fertőzése sem a szárazabb alföldi területeken. De megemlíthetjük itt a cukorrépát is, amelyben ugyanezen a termőtájon az idei év nagyon erős fertőzést produkált, amely jelenleg komoly gondot jelent mind a répatermesztők, mind a feldolgozó számára.
A betegség lefolyásáról annyit érdemes tudni, hogy az a talajban lévő mikroszkleróciumokból és fertőzött növényi maradványokról tud elindulni. A fertőzés a talajból, a gyökérzeten át éri a növényeket. A gomba a bélszövetet károsítva rontja a fertőzött növény vízforgalmát, ezért az első tünetek általában lankadást, hervadást mutatnak. Ezek a kezdeti jelek rendkívül gyorsan, napok alatt mennek át a növény teljes pusztulásába, leszáradásába.
A makrofomina esetében egy olyan kórokozóról van szó, amely a megszokottaktól eltérően nem a hűvösebb és nedvesebb, hanem a meleg és száraz, sőt kifejezetten forró és aszályos körülmények között fertőz. Ezek a számára kedvező időjárási viszonyok nem csupán közvetlen módon segítik, az ilyen körülmények miatt stresszelt, legyengült növények lényegesen fogékonyabbak a fertőzésére.
Ezért a megbetegedés először általában a gyorsabban melegedő és száradó táblákon, táblarészeken mutatkozik, ahol a vízhiány miatt már egyébként is szenvednek növényeink, ezért gyakran tudjuk be az első tüneteket a vízhiány következményeinek.
Makrofomina kukoricában
A makrofomina rendkívül sok tápnövénnyel rendelkezik, amelyek között több kultúrnövényünk, és százas nagyságrendű gyomnövény is található. Sajnos fertőzése a kukoricában is megjelenhet, igaz, ez egyelőre nem kap túlzottan nagy figyelmet. A tünetei e növény esetében is hasonlóak, mint más kultúrákban, hervadás, lankadás, majd gyors leszáradás és kényszerérés.
A fertőzés a vegetációs időszak több pontján is megtörténhet, de a leggyakoribb, amikor az a virágzás körüli időszakban történik meg. Ezt nagyban segíti, ha ekkor meleg és száraz időjárási körülmények uralkodnak.
A megbetegedés a növény bélszöveti részét, a szállító edénynyalábokat érinti, a gombafonalak azokat „eltömve” gátolják a föld feletti részek vízellátását. Ez megmutatkozik a kukoricacső fejlődésében, a fertőzött növényeken a cső kisebb (1. kép), a kötődés rosszabb, a képződött szemek mérete, tömege is csökken. Ez közvetlen terméskiesését jelent, de jelentkezhet közvetett hatás is.
A beteg növények szára ugyanis meggyengül, ezért már kisebb behatásra is eltörhet (2. kép). Ebben az esetben ugyanis nem növénydőlésről, hanem szártörésről van szó. Azokon a hibrideken, amelyeken a túlérés egyébként is elvezethet a szártöréshez, ez fokozottan jelentkezhet. Az eltörő szárakon lévő csövek, a törés helyétől függően kerülhetnek olyan helyzetbe, ahol a vágóasztal már nem éri el őket, így a betakarítási veszteség növekszik.
A fertőzés tünetei
Ha a kukoricában keressük a makrofominás megbetegedés tüneteit, azt érdemes a gyorsabban száradó táblarészeken, vagy a fás táblaszéleken kezdeni, amelyeken a szegély növényzete miatt fokozottabb lehet a talaj kiszáradása.
Különösen érdemes közelebbről is megnézni ezeket, ha azokon szártörést tapasztalunk. A növények alsó egy-két szárközén jelentkezhet némi elszíneződés (3. kép) a fertőzés hatására, de erre inkább utal az, ha ezeket a szárrészeket az ujjunkkal össze tudjuk nyomni, amit az egészséges növények esetében nem tudunk megtenni.
Bár ez a tapasztalataim szerint nem jelent százszázalékos bizonyságot a makrofomina jelenlétére, de valamelyest mégis szűkíti a kört, ad egyfajta előzetes információt arról, hogy érdemes-e közelebbről megnéznünk az adott tövet. Ha az ilyen szárakat megvágjuk, már könnyebben találunk egyértelmű bizonyítékot a fertőzésre.
Az alsó szárközök bélszövete a beteg növényeken látványosan sérül, gyakran már csak a szállító edénynyalábok rostjait találjuk meg (4. kép), de ami az igazán jellemző, hogy ezek a részek szürkék (5. kép) a kórokozó apró, mákszemnél is kisebb fekete, vagy sötétszürke mikroszkleróciumaitól.
Ez a jellegzetes tünet akár a gyökrényaki rész szöveteire is kiterjedhet (6. kép). Beteg növényekből többet is találhatunk egymás mellett (7. kép), elhelyezkedésük a táblában általában foltszerű.
A védekezésről
A makrofominás megbetegedés az egyik legnagyobb károkozásra képes szántóföldi gombabetegséggé lépett elő kapás kultúráinkban. Jelenlegi ismereteink szerint eltűnésére nem, fokozott megjelenésre azonban a jövőben is számíthatunk. Ezért is érdemes figyelemmel kísérnünk fertőzésének alakulását, az eddig károsított kultúrákon felül a kukoricában is.
A makrofominás megbetegedéssel szemben nem könnyű védekezni, a növényvédelem eszköztárából nem találunk rá érdemi megoldást. Mivel a mikroszkleróciumok hosszú éveken át megőrzik fertőzőképességüket a talajban, a vetésváltás sem jelent igazi garanciát fertőzésének elkerülésére.
Az öntözés önmagában is képes megakadályozni a megjelenését és mivel a virágzás időszakában a jó terméskötődés érdekében erre egyébként is fokozott figyelem irányul, ilyen módon -ha van egyáltalán lehetőség az öntözésre- elkerülhető a megbetegedése.
Általánosságban, már azzal is sokat teszünk az állományunk egészségéért, ha sikerül mérsékelnünk az azt bármilyen okból érő, kondícióját gyengítő stresszhatásokat. Mivel az egyes hibridek között lehetnek fogékonyságbeli különbségek, érdemes azok teljesítményét ilyen szempontból is értékelnünk.
