Most nem úgy néz ki, mintha télutó lenne.
2008 februárjában arról írtam, hogy a tél hátrahagyott mocskos hórongyai miként olvadnak el. Február utolsó napján a hófalak között botladozunk, és kemény mínuszokkal sanyargat bennünket az idő.
A Nap erőlködve tolta szét a felhőket, hogy leküldje hozzánk éltető sugarait. Hatására a tél hátrahagyott mocskos hórongyai először a fák körül olvadtak meg, azután lassan beleolvadnak a földbe.
A természet már mozdulna, mint a gazda, de még erőtlen. Kevés a fény és a meleg, hogy észhez térjenek a növények szunnyadó sejtjei.
A Nap még alacsonyan jár, és ami útját állja, az hosszú árnyékokat vet a földre. A gazda türelmetlenül áll a februári fényben, a hosszú táli estéken elgémberedett tagjait ropogtatva nyújtóztatja. Jólesik a Nap bágyadt hunyorgása.
– Lehet, hogy elment a tél? – tűnődik, mert akkor hamarosan nyakába szakad a munka.
A tél azonban makacs. Jeges ostorával néha még végig suhint a fákon, bokrokon és az ébredező rügyek újra mély álomba zuhannak.
Talán most kitombolja magát – mondja – és nem dolgozunk hiába, mint tavaly.
Kabátját kicsit összébb húzza, és kezében tovább csattog a metszőolló.
Végre az idén tisztességes mennyiségű hó esett – szól a másik, aki az őszieket vizslatja.
A múlt ősszel jól indultak a vetések. A repcék helyenként szinte túlnőtték magukat, így azután elkelt a regulátor. A gabonák szépen egyenletesen fejlődtek. A talajmunka is jó ütemben haladt, és jó minőségben.
Decemberre szinte már nem is volt szántatlan terület. Az őszi csapadék – bár nyáron, vagy tavasszal esett volna! – jót tett a talajoknak.
Tavalyelőtt (2006-ban) ilyenkor rögöket hasított az eke, és a gazdák egy része a tél fagyától várta, hogy porhanyóssá váljék a talaj.
Tévedtek. Tanulság: a mezőgazdaságban számos véletlen esemény van, amire sajnos többnyire nem számítunk. A véletlen azért véletlen, mert esetleges. Ha ettől az esetlegességtől várjuk valaminek a megoldását, akkor enyhén szólva is felelőtlenek vagyunk.
Most azonban más a helyzet. Ősszel szépen fordították a szétomló hantokat az ekék és egyre több helyen látszott, hogy valamilyen elmunkáló eszközt is húznak maguk után Birkás Márta professzor legnagyobb örömére.
November elején már megmutatta magát a tél. A hegyekben havazott. Igaz csak olyan ijesztgetésfélén, de a hó az mégiscsak hó, ha kevés is. Bezzeg a múlt télen szinte semmi nem esett. Meg is volt a böjtje! Ha lett volna víz a talajban, az aszály hatása is mérsékeltebb lett volna.
Az elmúlt évben másról sem beszéltünk, mint a termelési tényezők közül a legfontosabbról, vagyis a csapadékról, illetve annak terméslimitáló hiányáról. Számba vettük a lehetőségeket, amelyekkel mérsékelhetők az efféle időjárási anomáliák kedvezőtlen hatásai: Vízmegőrző talajművelés, fajtaválasztás, csökkentett tőszám (erre a téli csapadékhiányt látva már a múlt év tavaszán felhívtuk a figyelmet) és a harmonikus tápanyagellátás.
Február van. Különös hónap. Nem nagyon szeretem, mert sokszor szeszélyesebb, mint az április. Kivirul reménykeltőn, aztán jeges kezével képen töröl, és mire levakarod magadról a zúzmarát, addigra langy esti szellővel bíztat: lassan itt a tavasz.
Volt, amikor már február végén vetettünk: mákot, tavaszi árpát meg takarmányborsót – lett is rendes termés. Volt viszont olyan évünk is, hogy februárban még a havat lapátoltuk. Megbízhatatlan hónap. Ezért aztán nem árt résen lenni, mert, ha engedi az idő és hirtelen pirkadnak a földek, akkor érdemes a kora tavasziakat sietve földbe tenni, mert behozhatatlan előnnyel indulhatnak a jól sikerült korai vetések.
Február azért alapvetően a készülődés ideje. Tervezünk, ide-oda járunk különböző tanácskozásokra, rendezvényekre, okos dolgokat hallani, hogy aztán szellemileg is feltöltődve nézzünk a tavasz elé.
Közben persze a napi gondok sem kerülnek el bennünket. Tárgyalunk, egyezkedünk, rendelünk meg eladunk, ha még van mit. Előttünk az örök kérdés: odaadjuk-e a kínált árért, vagy lesznek még jobb kondíciók is. Ki tudja. Az is lehet, hogy „leül” a piac, mint az elmúlt év vége felé, és hirtelen szertefoszlanak a nem mindig reális vágyálmaink.
Kinézek az ablakon. Szállingózik a hó. Nem baj, hadd essen! Kell a csapadék. Ami nem esik le télen, azt már aligha tudják pótolni a későbbi esők, pláne, ha úgy jönnek, ahogy az manapság egyre gyakoribb: széllel, viharral, jéggel, néha többet pusztítva, mint használva.
A napok egyre hosszabbak, de még mindig késői a hajnal és korai az este. Sokszor fáradtan ébredünk, mert a hosszú tél kiszívta belőlünk a vitaminok erejét. Ezért aztán jól esik az a kevéske februári nap is, amit kívülről érzünk ugyan, mégis belülről melegít, mint az ölelés vagy a jóféle pálinka, amely ugyancsak elkel reggelenként ebben a keszekusza időjárásban, amikor elindulunk a szőlőbe, a gyümölcsösbe vagy az ébredező határ felé.
A tábla széléről 2008-ban – Dr. Bódis László