Régen jelentkeztem a múltbavesző írásaimmal, aminek több oka is volt. Januárban egyfolytában „boldog új évet…” idézni, kissé nevetséges lett volna. Február elején meg némi időzavarba kerültem, de most visszatérek a régi kerékvágásba, vagyis 2009 februárjához.
Van úgy, hogy a mindenen átgázoló őszi szelek egy-egy levelet ottfelejtenek a fákon, amelyeknek azután még a zsugori tél is megkegyelmez.
Megkegyelmez, mert emlékek őrzői, mint az útmenti kőkeresztek, amelyeket hol megsüvegeltek, hol meg ledöntöttek.
És az elárvult falevelek emlékeznek; más dolguk sincs már. Emlékeznek az egyre távolabbnak tűnő tavasz zsongására, a kalászérlelő nyárra, a gyümölcs- és szőlőszüretes őszre, a dérkucsmával beköszönő télre.
Emlékezni vélnek múltbéli dolgokra, amelyek az idő homályába veszve, vagy megtörténtek, vagy nem.
Magunk is sokszor vagyunk így, amikor az emlékek között bóklászva, vagy csak úgy véletlenül megbotolva bennük, az elmúlt történések valódiságát keressük.
Az igazán nagy dolgok azonban – mint a születés vagy a halál -maradandó nyomot hagynak bennünk.
Ilyenek az elért eredményeink és sajnos a kudarcaink is.
A jó és rossz döntéseink, amelyek előnyeit vagy hátrányait élvezni tudtuk, vagy elviselni kényszerültünk.
Érvényes ez, a szakmánknál maradva, a termelés valamennyi fázisára és a szűk piaci lehetőségek kihasználására, vagy elmulasztására is.
Lehet persze, hogy ez a mulasztás most előnyünkre válik. Kérdés, hogy manapság mi ér többet; az értékvesztő pénz, vagy az értékálló termény, amely kereslet hiányában a raktárainkban pihen, várva, hogy a gazdaság helyrebillenjen.
Február van, a készülődés ideje. A jövőről gondolkodva tele vagyunk kétségekkel, mert a kilátástalanság árnyéka vetül a terveinkre. Ennek ellenére döntenünk kell.
Döntenünk kell a fejtrágyázásról, mert ősszel szűk marokkal mértük az alaptrágyákat az egekbe szökő műtrágyaárak miatt.
Döntenünk kell a tél sanyargatásától megviselt vetések sorsáról.
Döntenünk kell a tavasziakról: mit és mennyit vessünk.
Pénz nélkül pedig nehéz dönteni. „Üres kamrának bolond a gazdasszonya” – tartja a közmondás. Most azonban fordítva áll a helyzet: teli a kamra és üres a kassza. Hogy lehet így évet indítani? Pénz nincs, a hitelkamatok meg olyan magasak, hogy meghaladják a termeléssel elérhető nyereséget.
Akkor hát mi a megoldás?
Van-e megoldás?
Van, de azt magunknak kell megtalálnunk.
Várhatunk-e valahonnan valamilyen külső segítséget? (A kérdés költői marad.)
Januári lapszámunkban meghirdettük újabb Útkeresés rendezvényünket, amelynek meghívóját most vehették kézbe olvasóink. A felhívásban idéztük Dr. ’Sigmond Elek nyolcvan évvel ezelőtti, és ma is korszerű gondolatait a gazdaságos termesztésről, mely szerint nem a maximális termés, hanem a minél nagyobb jövedelem legyen a gazdálkodás célja.
A megoldást valahol itt kell keresnünk, még akkor is, ha a dolog végét, vagyis a majdani értékesítés lehetőségeit, kondícióit nem látjuk előre. Nagy reményeink nem lehetnek, hiszen a készletek nemcsak bennünket nyomasztanak, de az új termések áraira is jelentős hatással lesznek.
Akkor hát merre induljunk? Korábban már említettük, hogy a manapság termelt és piaci sokkot okozó nagy növényeink mellett kitörési pontokat kellene találnunk. Rendre előhozakodunk az úgynevezett. alternatív növényekkel. Van arra példa – a nagygazdaság -, hogy a vetésterületének 30%-án termel alternatív növényeket, a több lábon állás mottójával.
Erről is olvashatnak jelenlegi lapszámunkban.
A jövőt nehéz kiszámítani, de a sokféleség gondja egyben a termelés biztonságát is növelheti, ha hosszú távon tudunk alternatívákban gondolkodni.
Február van, készülődnünk kell! Lehet, hogy korán tavaszodik, amikor minden nap számít, mert tonnában mérhető a nyereség, vagy a veszteség, amelyet az időben elvégzett, vagy elmulasztott munka eredményez. Az is lehet viszont, hogy márciusig is kitart a tél szorítása. Ki tudja?
Vigyázzunk, nehogy elvesztegessük az ilyenkor legdrágábbat, az időt!
A tábla széléről 2009 februárjában – Dr. Bódis László
Dr. Bódis László blogja
Dr. Bódis László (1942-2019)
Eredetileg a pálya széléről akartam jelentkezni, mondván, hogy onnan szoktak bekiabálni az okoskodók a pályán küszködőknek. Valahogy én is így érzem magam, amikor a taccsvonalról próbálok beleszólni a „nagyok” dolgába vagy azokéba, akik ténylegesen művelik a szakmát, esetleg amikor csak el akarom mondani a gondolataimat, netán zsörtölődéseimet, amik néha eszembe jutnak; koromnál fogva már egy kicsit kívülállóként.
