A biológiai sokféleség védelme a gazdálkodók és a társadalom érdekében –

A francia nemzeti mezőgazdasági kutatóintézet (INRA) által a biológiai sokféleség és a mezőgazdaság viszonyrendszeréről szervezett konferencia előadói elsősorban a biodiverzitás természeti alapjait vizsgálták, de rendszeresen téma volt a társadalommal való kapcsolatrendszer is. Olivier Therond (INRA) előadásában a biológiai sokféleség és az erre alapozott mezőgazdasági tevékenység ökológiai szolgáltatásait elemezve megállapította, hogy a társadalom szerepvállalása elengedhetetlen abban, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatásokra alapozó gazdálkodók képesek legyenek arra, hogy megőrizzék a teljes biológiai sokféleséget. Több előadó, köztük (Jérome Enjalbert, INRA) olyan, évtizedekkel ezelőtt klasszikusnak számító, de az intenzív mezőgazdaságból „kikopott” agronómiai eljárások alkalmazásának fontosságára hívta föl a figyelmet, amikkel érdemben tenni lehet a biológiai sokféleség védelme és a klímaváltozás elleni küzdelem érdekében úgy, hogy közben fönntartható módon növelhető a termelés hatásfoka. Marie Hélène Jeuffroy (INRA) leszögezte: ahhoz, hogy a biológiai sokféleségben rejlő pozitív hatásokat valóban ki lehessen használni, elengedhetetlen az alkalmazott agrotechnika és a tájkép gyökeres megváltoztatása, a klasszikus mezőgazdasági gyakorlattal történő szakítás.

A mezőgazdasági kutatás és a biológiai sokféleség védelme – két, mára elválaszthatatlan terület

A „Biológiai sokféleség és a mezőgazdasági termelési rendszerek fönntarthatósága” címmel április 10-én rendezett párizsi konferencia megnyitójában Philippe Mauguin, az INRA elnök-főigazgatója szerint az elkövetkezendő 10 év egyik legfontosabb föladata a biológiai sokféleség helyzetének erősítése lesz a mezőgazdaságban, amiben az INRA-nak továbbra is részt kell vennie, kommunikációs téren az eddigieknél is komolyabb erőfeszítéseket téve. Az egyes területek közül kiemelte az ökoszisztéma-szolgáltatásokkal kapcsolatos munkát, valamint a társadalomtudományok integrálását a biodiverzitással kapcsolatos tudományos munkába. Aláhúzta, az agroökológiai átmenetnek folytatódnia kell, intenzitását erősíteni kell annak érdekében, hogy a klímaváltozással szembeni kihívásoknak az elkövetkezendő 20-30 évben meg lehessen felelni, ezzel összhangban erősíteni kell a mezőgazdasági ökoszisztémák sokféleségét, ellenálló képességét, aminek csak egy szűk területe a genetikai diverzitásban rejlő lehetőségek kiaknázása úgy, hogy egyértelmű paradigma-váltásra van szükség a növénynemesítésben. A hangsúlyt át kell tenni a mennyiségről a minőségre és a biotikus és abiotikus stresszekkel szembeni összetett rezisztenciára, ideértve a vegyszermentes termelésnek való megfelelést is, a vegyszeres védekezés helyett a természetes folyamatokra alapozott megelőzést helyezve előtérbe. Az INRA nemzetközi szinten és országon belül is rendkívül aktív a biológiai sokféleséggel kapcsolatos tudományos munkában, az egyetemi és alkalmazott kutatóintézeti, valamint alapkutatási szereplőkkel nagyon szoros együttműködésben dolgozik, valamint tudományos hátteret biztosít a politikai és diplomáciai síkon folyó munkának is, valamint törekszik a társadalmi szereplők és a polgárok minél eredményesebb bevonására is.

A Magyarországról a kilencvenes évek elején kiutazónak nagyon furcsa volt, hogy szinte nem lehetett Franciaországban pipacsot látni – mára szerencsére újra van, talán mert a gyomirtás már nem annyira drasztikus, mint korábban

Paul Leadley (IPBES – Intergovernmental Science-Policy Platform on Biodiversity and Ecosystem Services) az elmúlt egy évtized biodiverzitással kapcsolatos, jelentősebb nemzetközi eseményit elemezve arra következtetésre jutott, hogy a mezőgazdaság fejlesztése és a biológiai sokféleség megőrzése mára egymástól elválaszthatatlan fogalmak lettek, az agrárium fönntarthatósága alapvető fontosságú a biodiverzitás megőrzése szempontjából. Jean-François Silvain, a francia biológiai sokféleséggel kapcsolatos kutatások koordinálására 2008-ban létrehozott alapítvány (FRB – Fondation pour la recherche sur la biodiversité) elnöke fölhívta a figyelmet arra, hogy a biológiai sokféleség globális helyzete rendkívül aggasztó, ami nem csak a fajok számának, hanem a populációk nagyságának csökkenésében is megnyilvánul, aminek egyértelmű oka az emberi jelenlét és tevékenység, ezen belül az erdőirtások, az intenzív mezőgazdaság, az urbanizáció. Ezért minden korábbinál fontosabb a mezőgazdaság és a biológiai sokféleség viszonyának újraértékelése, a modern mezőgazdaság olyan formában történő átalakítása, hogy az ne veszélyeztesse, hanem éppen ellenkezőleg, ki tudja használni a biológiai sokféleségben rejlő lehetőségeket.

Új kihívások – új megközelítések

Philippe Dupont (AFB – Agence française pour la biodiversité) a biológiai sokféleséggel kapcsolatos politikai lépéseket és az ezek kapcsán a kutatással szembeni elvárásokat elemezte. Ennek kapcsán a legelső, tisztázandó kérdést tette föl, mi legyen a kutatás célterülete? Általában a talaj, vagy le kell szűkíteni ezt az agro-ökológiai rendszerekre, vagy legalábbis ezeket kiemelt figyelemben kell részesíteni? Milyen kiterjedésűek legyenek a vizsgált területek? A cél már egyértelműbb:

• megakadályozni az egyes ökoszisztémák állapotának romlását;
• meghatározni a mezőgazdaság és a biológiai sokféleség, de nem mellékesen az agrárium és a társadalom egészségi állapota közötti összefüggéseket;
• jól alkalmazható megoldások kidolgozása;
• a politikai döntések meghozatalának és alkalmazásuk megkönnyítésének előkészítése;
• és egyértelműen az érintett szereplőkkel közösen végzett K+F tevékenység és a tudástranszfer gyorsítása.

Megporzás nélkül nincs biológiai sokféleség – munka közben Clermont-Ferrand közelében 5449 „Észszerű kaszálás – megóvott természet” – egyre jobban teret nyer az útpadkák szinte természetközeli állapotban tartásának gyakorlata Franciaországban – nem mellékesen költségkímélő megoldás is

Megállapítható, hogy az eddigi, jobbára voluntarista politikai szándékok és intézkedések messze nem hozták meg a kívánt eredményeket, a fajok számának és populációjának csökkenése nem állt meg. Viszont ezzel párhuzamosan folyamatosan tanúi vagyunk Európa minden országában az idegenhonos invazív fajok megjelenésének és térhódításának, aminek elsődleges kárvallottja minden esetben az őshonos flóra és fauna. A mezőgazdaság szerepe a kedvezőtlen folyamatok fékezésében egyértelmű, a termelők készek is ebben részt venni – akkor, ha ezt valamilyen formában (értelemszerűen elsősorban anyagilag) a társadalom elismeri. Sandrine Petit-Michaut (INRA) érvelésében a biológiai sokféleség adu a mezőgazdasági termelés számára, hiszen minél magasabb ennek szintje például a gazdaságon belül, sok szempontból annál hatékonyabb a gazdálkodás is, amit az elmúlt években–évtizedben végzett kutatások (pl. a hiperparaziták, megporzók a termelés szempontjából hasznos faunának biztosított élőhelyek, mezővédő erdősávok, fajok társítása, vegyes kultúrák, virágos ugar stb.) is alátámasztanak. Minél összetettebb (mozaikos) egy terület parcellaszerkezetet, erősávokkal; vizes élőhelyekkel való tagoltsága, annál nagyobb a biológiai sokfélesége és ezen belül a mezőgazdasági termelést segítő faunaelemek száma. Ennek alapján mára egyre több gazdálkodó jut arra az elhatározásra Franciaországban, hogy birtokának legalább egy részén – kutatói vagy (kamarai) szaktanácsadói támogatással vagy anélkül – agro-ökológiai rendszert alakít ki, ami sokfelé gyakorlatilag azt jelenti, hogy tanúi lehetünk a hetvenes-nyolcvanas években nagy lendülettel megvalósított tagosításokkal és táblásításokkal kapcsolatos, de ellenkező irányú folyamatok elindulásának.

Hogyan lehet a termelőket érdekeltté tenni?

Ahhoz, hogy a biológiai sokféleség mezőgazdasági termelést segítő, hatékonyabbá tevő hatásait minél eredményesebben és a legszélesebb körben ki lehessen használni, szükség van a gazdálkodói kör tájékoztatására, a döntést segítő eszközök kidolgozására. Ezt szolgálta-szolgálja számos uniós vagy francia finanszírozású projekt is (Christian Bockstaller, INRA). Ahhoz azonban, hogy a biológiai sokféleségben rejlő pozitív hatásokat valóban ki lehessen használni, elengedhetetlen az alkalmazott agrotechnika és a tájkép gyökeres megváltoztatása, a klasszikus mezőgazdasági gyakorlattal történő szakítás. Ebbe tartoznak olyan alapvető dolgok is, mint a segédanyagok használatának minimális szintre szorítása, a korábbinál lényegesen nagyobb fajgazdaság használata, sőt úgy is lehet fogalmazni, hogy először meg kell tanulni magát a „biológiai sokféleséget művelni”. Ebben központi szerepe van az innovációnak (genetikai, agrotechnikai, logisztikai, élelmezési, piaci elhelyezés, sőt szociális a szereplők közötti kapcsolatrendszer átalakításán keresztül), valamint nagyon fontos a rendszer minden szereplőjének összekötése, a közöttük megvalósuló koordináció (Marie Hélène Jeuffroy, INRA) – ebben nagyon jó kiindulási terepet jelenthet egy szövetkezet, integráció szintje. Sajnálatos tény, hogy a kutatások elsősorban a nagy kultúrákra (kukorica, kalászosok, szója) fókuszálnak, elenyésző számban jelentek meg olyan publikációk, amik pontosan a sokféleség növelését szolgálnák a termelésből mára kiszorult, elfelejtett kultúrák vetésforgóba illesztésével. Szakítani kell a klasszikus megközelítéssel is és fordítva kell elindulni: először meg kell határozni az elérendő célt és utána kell az ehhez szükséges ismereteket előállítani, nem pedig a rendelkezésre álló ismeretekre építeni valamit. Ez természetesen magával vonzza a szereplők közötti ismeret-átadás átalakulást is, előtérbe kell helyezni a termelőknél zajló alkalmazott kísérleteket és megfigyeléseket, ezek eredményeit kell az érintettek és a kutatók között megosztani, a tapasztalatokat kicserélni és erre építeni a továbblépést, azaz az új koncepciók kidolgozását és a gyakorlatba történő átültetését. Viszont mindez csak akkor működik, ha a termelők kellőképpen motiváltak és készek a közös munkára, valamint az esetenként akár nagyon is különböző érdekeiket közös nevezőre lehet hozni. Érdemes a gazdálkodás során igénybe vett, a természet által nyújtott ökológiai szolgáltatások mellett számba venni azt is, hogy egyfelől a tevékenység milyen negatív külső hatásokat okoz, másrészt, hogy mennyivel járul a ökoszisztéma szolgáltatások javulásához.

Mind több francia önkormányzat dönt úgy, hogy a vízbázis és a lakók egészségének védelme érdekében közterületeken nem használnak többé gyomirtó szereket, a vegetációt mechanikai úton tartják kordában – célszerű lenne ezt mindenütt, így hazánkban is, kötelezővé tenni, megtiltva ezzel többek között a közterületeken végzett lakossági gyomirtószer-használatot

A mezőgazdasági tárca égisze alatt működtetett „magas környezetvédelmi hozzáadott-érték” (HVE) mint egyfajta árujelző Franciaországban már egyértelműen a gazdálkodók által végzett ökológiai szolgáltatások társadalom általi ellentételezését szolgálja. Értelemszerűen magasabb értékesítési árat takar, ugyanakkor kiválóan használható például arra, hogy a közétkeztetésben a beszállítókat ez alapján előnyben lehessen részesíteni és így ösztönözni az ilyen módon folyó gazdálkodás mennyiségi bővülését. Az árujelző bevezetésének és használatának egyértelmű célja, hogy a mezőgazdaság által végzett ökológiai szolgáltatásokat társadalom általi elfogadását – és megfizetését – ilyen formában is erősíteni, ösztönözni lehessen.

Nagyon érdekes a minőségi árujelzőkkel ellátott termékek (elsősorban a földrajzi eredetvédelemhez köthetők) előállításának, az alapanyag megtermelésének kapcsolata a biológiai sokféleséggel (Jacques Gautier, INAO – Institut national de l’origine et de la qualité). Az általa képviselt szervezet felelős az egyes termékek előállítását meghatározó követelményrendszer tartalmi ellenőrzéséért, ennek során egyre inkább kötelező elemként várják el az agro-ökológiai szempontok érvényre juttatását, legyen szó például csökkentett vegyszerhasználatról, az agrárerdészet integrálásáról stb. Sőt, bizonyos esetekben már tiltásokat is megfogalmaznak, mint pl. a szőlőtermesztésben egyes borvidékeken a vegyszeres gyomirtás tilalmát és/vagy a sorközök gyepesítésének kötelezettségét. Állattenyésztésben ilyen a helyi fajták használatának preferenciája vagy kötelezettsége, mezővédő erdősávok minimális kiterjedésének meghatározása, vagy éppen a tejföldolgozásnál a sterilizálás tilalma, adott kultúrák használatának előírása.

A talaj a kulcsa mindennek?

Olivier Therond (INRA) véleményes szerint a biológiai sokféleség és a neki tulajdonítható „szolgáltatások” léte és hatékonysága szempontjából a parcella szintjén kulcsfontosságú a talaj állapota, ezen belül többek között azok szervesanyag-tartalma, míg a tájat vizsgálva annak összetettsége és elsősorban a növényzetre vonatkozó sokszínűsége jelenti központi kérdést. Egyértelmű, hogy a parcella és a táj szintű megközelítés között kétirányú összefüggés van, ahogy a talajszint alatti és afölötti sokszínűség is egymással összefügg, de a kettő közül alapvetően a felszín alatti folyamatok (szervesanyag-tartalom, talajélet intenzitása) a meghatározók. Megállapítható, hogy a biológiai sokféleségek – mert egy adott területen számos különböző, egymással párhuzamosan létező és egymással kölcsönhatásban lévő biológiai rendszerről beszélünk – hatása a mezőgazdasági termelésre egyértelműen pozitív. Problémát jelent viszont, hogy a gazdálkodóknak a párhuzamos biológiai sokféleségekből összeálló és rendkívül összetett rendszereket egy bizonytalan föltételrendszer mellett kell fönntartania, így a kutatás számára megfogalmazódó kérdéseket úgy lehet összefoglalni, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatásokra alapozó gazdálkodók képesek lesznek-e arra, hogy megőrizzék a teljes biológiai sokféleséget? Számítani lehet-e ebben a társadalom elismerésére, támogatására?

A francia-guyanai, primer trópusi esőerdőben egy hektáron több fa faj van, mint egész Franciaországban – ha ezt kiirtják és mezőgazdasági művelésbe vonják, akkor lesz egy, mint a képen látható Acai pálma-ültetvényen (Euterpe oleracea)

A talaj, és ezen belül a talajélet szerepe megkerülhetetlen a biológiai sokféleség szempontjából, így kulcsfontosságú a talajok védelme mennyiségi és minőségi téren egyarán, ami nemcsak az erózióra vonatkozik, hanem a különböző talajművelési eljárások közötti felelős választásra is. Ezek ugyanis közvetlen hatással vannak a talajéletre, ami viszont meghatározó többek között a szénforgalom, a szénmegkötő képesség szempontjából. Ezt szolgálja nemzetközi síkon a párizsi CoP21 alkalmával elindított 4 pour 1000 francia kezdeményezés is. A francia mezőgazdasági tárca olyan önkéntes kezdeményezéséről van szó, ami elsősorban a talajok védelmét és az azokban megkötött szerves szén mennyiségének növelését célozza annak érdekében, hogy egyszerre lépjen fel a klímaváltozás ellen és tegyen az élelmezés-biztonság javításáért. Mint ahogy a nevében is megjelenik, ennek módját kezdeményezői abban látják, hogy az ökonómiailag fenntartható és a környezetet kímélő agronómiai eljárásokkal évente 4 ezrelékkel lehessen növelni a talajokban ennek a szénnek a mennyiségét.

Kutatói szemmel viszont egyértelmű, hogy a talajfelszín fölötti rész is hatással van a talajokban zajló folyamatokra, ebben elsődleges szerepe a vegetációnak van. Minél sokszínűbb és tartósabb ez a növényborítás, annál komolyabb pozitív befolyást gyakorol az alatta lévő talajra, ennek fényében pedig az agrárerdészet jelentheti az egyik legoptimálisabb talajhasználati módszert. Természetesen nem csak az agrárerdészet jelentheti az egyetlen lehetséges megoldást, akár egy kultúrán belül is lehet, adott parcella szintjén érdemi lépéseket tenni. Ilyen lehet például a faj- és fajtakeverékek használata a növénytermesztésben (Jérome Enjalbert, INRA), amire kiváló példa a Délkelet-Ázsiában közel 1400 éve létező, az Oryza sativa fajon belüli két alfajhoz (japonica és indica) tartozó fajták vegyes használatára alapozott (de nem általánosan használt) rizstermesztési rendszer, vagy akár az Európában is ismert – csak kevéssé alkalmazott – fajkeverékek (kalászos-pillangós) alkalmazása, elsősorban a takarmány-termesztésben.

A táblaszegély mint összekötő kapocs

Guillaume Fried (ANSES – nemzeti egészség-, élelmiszer-, környezet- és munkaügyi biztonsági ügynökség) a táblaszegélyek állapotát, az őket érő hatásokat vizsgálta, mivel a biológiai sokféleség védelme szempontjából ezek rendkívül fontosak, hiszen a gyakorlatban ők a „közvetítők” a tábla és a befogadó környezet között. A vizsgálatok alapját a növényvédőszer-használatot csökkentő minisztériumi program, az EPHYTO keretében 2012 óta 500 táblán végezték el országszerte, ezek 80%-a konvencionális, egyötöde biológiai művelés alatt állt. A vizsgálatok során megkülönböztetett figyelmet fordítottak ezek flóra-összetételére, ennek során a francia flóra 702 elemét (az összes flóraelem 12%-a) megfigyelték, ezek 45%-a volt olyan, ami csak a szegélyben fordult elő, a táblában magában nem. Szignifikáns különbséget mutatott ez az érték a táblaméret és a művelésmód, az alkalmazott segédanyagok (műtrágya, növényvédő szer) mennyisége függvényében és nem meglepő módon nagyobb volt a változatosság a biológiai művelés esetében. Érdekes megfigyelés volt, hogy a táblaméret növekedésével szegényedett a szegélyek növényfaj gazdagsága, míg a talajművelés (szántás) elhagyása a talajélet sokszínűségének növekedését eredményezte. Nagyon jó példának tartotta az agrárkamara közreműködését a biológiai sokféleséget erősítő termelési módszerekkel szembeni gazdálkodói fogékonyság növelésében, az ezt segítő szakmai ismeretek terjesztésében. Pierre Dupraz (INRA) a biológiai sokféleség növelésének közgazdasági kérdéseit elemezte, ennek során aláhúzta: az állandó gyepterületek kiterjedésének folyamatos csökkenése egyértelmű indikátora volt annak, hogy a termelőknek nem érdeke ezek fönntartása. A változás 1992-től indult el, amikor a KAP-ban megjelentek ez első, a környezetvédelmet támogató intézkedések, ám csak 2005-től beszélhetünk ezek valóban általánossá, sőt kötelezővé válásáról, majd 2013-ban, a Dacian Ciolos-hoz köthető intézkedésekkel teljesedett ki ezek köre. Ez a változás tetten érhető a KAP keretében kifizetett első és második pilléres támogatások átrendeződésével és a környezeti szempontok figyelembe vételére ösztönző támogatások összegének és részarányának növekedésével, azaz egyértelmű ezek pozitív hatása. Az a kérdés egyelőre viszont megoldatlan, ki fizesse meg a mezőgazdaság által nyújtott ökoszisztéma-szolgáltatásokat, amik a gazdálkodóknak egyértelműen többlet-kiadásokat jelentenek? Az sajnos nyilvánvaló, hogy az egyén erre nem hajlandó, alapvetően abból kiindulva, hogy közjóért nem neki, hanem a „köznek” kell fizetnie (a gazdák pedig egyébként is kapnak a KAP-tól támogatást, miért kellene még többet fizetni nekik?). A területi önkormányzatoknak erre kevés anyagi forrásuk és jogi eszközük van, és fölmerül az is, hogy az adott szolgáltatás nem csak a helyieknek jó, hanem bárkinek. Így jelen pillanatban a többség az állam általi anyagi áldozatvállalásra vár, de hogy ez miként történjen meg, arra nincsenek kiforrott elképzelések. Más megközelítésben a gazdálkodó (vállalkozó) igyekszik a bevételét növelni és a kiadásait csökkenteni, ez utóbbiban a mérethatékonyság növelése az egyik kézenfekvő eszköz, viszont a biológiai sokféleség növelésének – legalábbis rövidtávon – költséges és azonnali megtérülést nem hozó befektetései nem tartoznak ide. A megoldás az lehet, ha az általa elvégzett ökoszisztéma-szolgáltatásokat valaki megfizeti, akár úgy is, hogy olyan mértékű adókedvezményt kap, aminek fényében már érdemes lesz környezetvédelemre, az ökoszisztémára áldoznia.