Kaptam egy kertésznaptárt, amelyet az ünnepek alatt találomra átlapoztam. A februári képen a hóból kibújó törpe íriszek küszködnek a tél szorításával, várva az enyhítő tavasz.
Akár jelképes is lehet ez a látvány. Alig várjuk már, hogy elmúljon „rosszkedvünk tele”. Ezek a téli hónapok amúgy sem szerencsések, mert valahogy jobban ráülnek a vállainkra a gondok, mint máskor. A múlt év csak elment valahogy – mondogatjuk –, de hogy lesz idén? Olyan ez, mint a rossz álom, vagy az álmatlanul átvergődött éjszaka. Minden felnagyul, eltorzul, nehezebbnek, szinte megoldhatatlannak tűnik. Azután jön a várva várt hajnal. A fény teszi? A Nap éltető ereje? Nem tudom, de valahogy egyszerűbbé válnak a világ dolgai, megoldhatónak az éjszaka kétségbeejtő problémái.
Szóval, így Böjtelő havában kissé türelmetlenül várjuk már a tavaszt, és közben azon tűnődünk: miként is lesz 2006-ban? Böjt elő? Hát, mégcsak ezután lesz a dolgok igazi böjtje? Mit kell még kiböjtölnünk?
Ezen azután végképp elborulhatna az amúgy sem fényes jövőképünk, ha közben rá nem néznénk ezekre az apró virágokra.
Azok a törpe íriszek a képen, áttörték a havat, és élnek. Bele akarják élni magukat a világba, mert ez a dolguk, mert ez van a génjeikben.
És mi mit akarunk? Talán nem ugyanez a dolgunk? Áttörni a gondok haván, és keresni a feladatot, amiért vagyunk.
Vagy hiába vetettünk az ősszel, hiába szántottunk, hiába szórtuk ki a fejtrágyát, hiába aggódtunk a vetésekért, hiába terveztünk, hiába lessük a föld pirkadását? Mindezt hiába?
Vagy hiába keresünk új meg új megoldásokat a gondjainkra. Hiábavalók a kutatások, a kísérletek újabb eredményei, amelyek egyszerűbbé, jobbá akarják tenni a világot, teljesebbé az életet? Vagy, hogy a saját házunk táján söpörjünk: hiábavaló az Agrofórum megannyi értéket közvetítő szakcikke? Hiába az Útkereső rendezvényeink? Mindez hiába?
A törpe írisz áttöri magát. Nézzünk magunkba! Kevesebbek volnánk ennél az apró virágnál. Ő vállalta a sorsát.
A mi sorsunk a föld. A jobbágyot nem lehetett úgy a földhöz kötni, mint ahogy a gazdát köti magához a föld.
Akkor hát? Vállaljuk, ami számunkra adatott, de ne a beletörődés borújával, hanem a jövőbe vetett bizalom derűjével.
Miért ne bizakodnánk? Valami már van a levegőben. Lassan megszűnnek a fagyok, már csak az éjszakák vonnak vékony jégréteget a dűlőutak pocsolyáira. Egyre többet gondolunk a tavaszra, a feladatokra, a jövőre, és a reményeink is éledezni látszanak. Hátha most jobb lesz, hátha könnyebb… Itt aztán el is akadunk, mert könnyebb biztosan nem lesz. Mitől is lenne, hiszen folytonos versenyben vagyunk az idővel, magunkkal, a társainkkal, az üzletfeleinkkel. Mindenért meg kell küzdenünk. Ma már ingyen, nem adnak semmit, pláne nem küzdelem nélkül.
De hát nem ez a dolgunk? „Küzdeni erőnk szerint…”
Mitől lenne más a világ, ha nem tőlünk? Ki tud újat hozni, többet tenni, alkotni – kicsit másként, mint eddig –, ha nem mi magunk.
Menjünk ki a határba és járjuk végig a vetéseket. Meg fog nyugodni az anyagi gondokon meg a bizonytalan jövőn háborgó lelkünk. Az éledező repce, az ágaskodó gabonák a reményt hordozzák.
A természet a legjobb tanítómester; nemcsak az életre tanít, hanem a gondűző gondolatok is belőle fakadnak.
Nézem a törpe íriszt. A kép mozdulatlan, de én mégis úgy látom, mintha kicsit felém bólintana.
A tábla széléről 2006-ban – Dr. Bódis László
