Nagyot lódult előre az időjárás. Amikor – 2008-ban – papírra vetettem a fenti címen gondolataimat, még „normális” menetben rótták a napok rendelt útjukat.
Manapság meg mintha lépést akarna a természet tartani a felgyorsult világ rohanásával.
Június vége van. Az őszi árpát már sokhelyütt betakarították, a napraforgó javában virágzik, beérett a repce és a kukoricák egy része is túl van a címerhányáson, és már a nővirágzat is kitárulkozott. Napok kérdése és a korai búzák is kombájnérettek lesznek. Ha csak az időjárás közbe nem szól – megint.
*
Gyermekkoromban, Érden, legtöbbet a vasúti töltés oldalában szerettünk játszani, szüleink nem kis aggodalmára (mármint aki olyan szerencsés volt, hogy a háború után mindkét szülője életben maradt). A töltés jó magas volt, amelyet csak a helybéliek neveztek töltésnek, mert az valójában inkább árok volt, amit egy homokdomb átvágásával mélyítettek ki a vonatközlekedés számára. A homokos oldalban kivájt csúszdákon remekül fel lehetett gyorsulni, mígnem az ember (a gyerek) gatyaféken megérkezett a lejtő aljára. Ha a fékezés nem jól sikerült, akkor a sínek között és az oldalában lévő bazalt tömedéken kötöttünk ki, majd vicsorogva próbáltuk nyállal és homokkal eltüntetni frissen szerzett sebeinket.
Eközben persze a vonatok egyre-másra robogtak el előttünk, és gondolom, a mozdonyvezetőket is kiverte időnként a hidegveríték, amikor a töltésről egy-egy sínek felé száguldó gyereket láttak. Ijedtükben sokszor még sípolni is elfelejtettek.
Miért írtam le ezeket az emlékeimet? Mert valaki eszembe juttatta.
Ez a töltésoldal tele volt vadvirágokkal. Volt közöttük szép számmal ma hivatalosan gyomnövényként számontartott pipacs, aprószulák és búzavirág is.
A régmúltat egy korombeli kolléga, Szczaurski József, a pellérdi Gazdakör elnöke juttatta eszembe, amikor egy szakmai beszélgetés szünetében megkérdezte tőlem, hogy láttam-e mostanában búzavirágot, azután még hozzátette: olyan kedves kis virág volt.
Másoktól is megkérdezte. Hümmögtek, tanácstalankodtak, mígnem egyikük, Zimmermann István vezérigazgató Csákvárról megszólalt:
– Nálam azért akad.
– Hol? – kérdeztük szinte egyszerre.
– Hát, itt-ott, de leginkább az árokparton.
Az árokparton… Mi minden került már akaratunkból, vagy akaratunk ellenére az „árok partjára”. Ha belegondolunk, sajnos manapság nemcsak a gyomok szorultak az árokpartra, de sokhelyütt oda került a becsület is, a tisztesség is, az igazmondás is, a tisztelettudás is. Folytassam?
Az intenzív mezőgazdaság kiszorított mindent, ami a korszerű termesztés útjában állt, így a búzavirágot is.
Tehettünk volna mást? – kérdezhetjük önmagunktól, hiszen minden körülmény arra ösztökélt bennünket – és ez ma sincs másként -, hogy a termesztés sikere érdekében le kell győznünk a gyomokat, kórokozókat, kártevőket. Valahogy mégiscsak védekezni kell, ha az értékeket menteni akarjuk, hiszen azért dolgozunk, hogy minél több és jobb minőségű terményt állítsunk elő. Közben persze pusztítunk: károsat is meg sajnos néha hasznosat is. Meg szépet is, mint a búzavirág, amelynek dallamos latin neve ma is a fülemben cseng – még a tanulmányok idejéből: Centaurea cyanus.
Június van. A vizsgák és államvizsgák, fajtabemutatók meg a szemlélődés ideje.
Úgy hallom, agrár-felsőoktatási intézményeinkben nincs nagy keletje a „szakmának”, ezért azután mindenféle képzés folyik, amelyik nem éppen az anyaföld művelésére oktat. Kár. Az lenne a szerencsés, ha az új agrárértelmiség, – ahogy ez a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban általános, tovább vinné az elődök hagyományait. Nehéz persze bármit is mondani, amíg ilyen rendezetlenek a földhasználati viszonyok.
Májusi lapszámunkban közöltük a fajtabemutatók helyszíneit, időpontjait és a bemutatásra kerülő növényfajokat. A rendezvények legtöbbjét a szervezők egybekötik a témát érintő szakmai tanácskozással is. Ezek a bemutatók mindig adnak valami újat, többet, amiért érdemes egy-egy napot rájuk áldozni.
A szemlélődés ideje is a június, amikor el-ellegeltetjük a szemünket a mezőkön. Micsoda színvilág, és a színek hányféle árnyalata! A hónap elején még csak gyengén barnul a méregzöld állománya, a kikalászolt búzák a legszebb arcukat mutatják, az árpákon meg már látszik valami sápadt megadás és a száruk is megrogyadozik, amikor egy-egy szélvihar beléjük kavar. A napraforgók lassan összezárnak, de a kukoricák sorai között még elporoszkálnak a kandikáló fülű nyulak.
A piacon már friss cseresznyét, néhol meggyet is kínálnak, meg jóízű hazai epret. A hó végére azután megváltozik minden. Ami eddig zöld volt, az átmegy barnába, mint a repce, vagy sárgába, mint az érőfélben lévő árpa és az őt követő búza. A napraforgók bimbóban, itt-ott már egy-egy virág is kibontotta aranyló szirmait. A kukoricák is meglódultak. Ahogy mész a sorok között, a lassan mellközépig érő állomány levelei harsogva csapnak össze mögötted.
A piacokon megjelenik a málna, a korai őszibarack, és lassan kikopik az elöregedett zöldborsó meg a meggy is.
De most még verőfényes minden. Hiszen június van. Kicsit hunyorogva nézünk fel az égre. Milyen gyönyörű kék!
Mint a búzavirág.
A tábla széléről 2008-ban – Dr. Bódis László
