Az elmúlt héten, a 2006-ból idézett bevezető elé odakívánkozott egy aktuális gondolat, hogy megbirkózik-e már végre a tavasz a téllel. Sajnos, a tavasz ismét alul maradt. A négynapos ünnepen behavazott az ország.
Lesz itt egyáltalán tavasz?
…vágja oda Káin cinikusan, amikor testvérének Ábelnek hollétét kéri számon rajta az Örökkévaló!
Gondoljunk bele, ha Káin felvállalja, hogy őrzője lesz öccsének, talán másként alakul a világ. Akkor lehet, hogy nem arról szól az emberiség története, hogy ki kit győz le, hanem arról, hogy ki kin és hogyan tud segíteni.
Mi köze ennek a márciushoz, és mi köze van a mezőgazdasághoz? – kérdezhetik – jogosan. Különben is – szinte hallom – ne moralizáljunk, a mai világ nem erről szól. Ez sajnos igaz, mert a Káinok erősebbek az Ábeleknél.
Az őrzés felelőssége pedig óriási, ami egyfelől nyomaszt ugyan, másfelől meg felemel. Exupéry írja: „S még az egyszerű pásztor is, aki a csillagok alatt őrzi juhait, ha tudatára ébred szerepének, rájön, hogy több egy pásztornál. Őrszem. És minden őrszem az egész birodalmáért felelős… S a pásztor, aki ráébred, hogy őrszem, már naggyá lett.”
Az őrzés felelősséget nem kerülhetjük meg, mert valahol, valamikor, valaki, vagy valakik ránk bíztak valamit. Hosszantartó felsorolás következhetne: a javakat, a gyermekeinket, a házat, amiben lakunk, a hazát, amelyben élünk…
És a földet, amelyből élünk.
A Földet is meg a földet is. Az előbbit amúgy globálisan, így hát nem is sokat törődünk vele, az utóbbit meg lokálisan, amelyről azt gondoljuk, hogy a sajátunk – ezért aztán vagy megóvjuk, vagy kihasználjuk.
Aki őrzője a rábízott javaknak, az félti is azokat, de különösen a földet. A földet, amelynek pirkadását türelmetlenül várjuk, mert már március van. Igaz, ebben a bolond időjárásban néha nem is tudjuk, hogy valójában melyik évszakban járunk. Tavaly ilyenkor legalább két hetet csúszott a természet, most meg január közepén 15 oC meleg volt, ami már majdnem kifakasztotta a fák rügyeit. Az ősszel ottfelejtett árvácskák szépen kinyíltak a parkokban és a fű közül kikandikáló százszorszép boldogan fürdőzött a téli napsütésben.
Kicsit megkergült a természet. Persze volt ilyen már máskor is, de arra nemigen emlékeszünk. Ahogy múlnak az évek, úgy válik egyre szelektívebbé a memóriánk.
Szóval március van, és a természet, meg a tennivalók örök körforgásában sodródva várjuk, hogy mikor kezdhetjük már…
Egyre korábban kelünk, és egyre türelmetlenebbek vagyunk. Már mennénk, már csinálnánk, de még visszatart az idő, hogy azután egyszerre szakadjon a nyakunkba minden, mert, ahogy a napok sorra hullanak a jelenből a múltba, úgy sokasodnak a dolgaink: simítózunk, műtrágyázunk, vegyszerezünk, talajt készítünk, vetünk, meg amit és amikor éppen tenni kell a fóliák alatt, a gyümölcsösben, a szőlőben, és persze a pincét se hagyjuk ki.
Közben a márciusi nap meg a szél kiszárítja a bőrünket, vörösre ég az arcunk, kérges lesz a kezünk, de este, amikor beesünk az ágyba, akkor úgy érezzük, valamit elvégeztünk. Kényszerített rá valaki? Igen. A felelősségtudat, meg az az ősi ösztön, amely kódolva van bennünk, akárcsak a természetben, hogy tavasszal mindent újra kell kezdeni.
Ne mondja senki, hogy amikor a gazda irányt vesz a mező felé, átgondolja a tennivalókat, számol, tervez, szervez és idegeskedik, akkor azt csak és kizárólag a pénzért teszi. Ha így lenne, akkor – mai kifejezéssel élve – befektetőnek hívnák és nem földművesnek.
A gazda azért teszi, amit tesz, mert őrzője valaminek. Őrzője a génjeibe évszázadok alatt bevésődött földszeretetnek, felelősségtudatnak, ami a természettel együtt élő emberek sajátja.
Most, a hónap elején még nem tudjuk, milyen márciusunk lesz.
Minden hónap és mindegyik esztendő egy talány, amelynek bizalommal vágunk neki. Nézzük a tennivalók sokaságával teleírt naptárat, és elgondolkodunk a feladatokon meg sok minden máson is. Miért csináljuk, kiért tesszük, amit teszünk? Kizárólag magunkért, a magunk hasznára, vagy mások boldogulására is? Ez utóbbi is egyfajta kiveszőfélben lévő, éppen ezért megőrizendő érték, amit emberségnek hívnak.
Hát, őrzője vagyok-e én?
A tábla széléről 2007-ben – Dr. Bódis László
