A hazánkban leggyakrabban előforduló gyomnövények felismerését segítő cikksorozat második része az ősszel és tavasszal is csírázó, nyár eleji egyévesekről szól, a T2-esekről.
Az előző cikkben meghatározásra került a gyomnövények fogalma, valamint áttekintésre került a hazai gyomszabályozás és gyomismeret gerincét adó életformarendszer. Ez a cikk röviden megmagyarázza, miért fontos a korai – pár lombleveles korban lévő gyomnövény – felismerése.
A T1-es gyomnövények közül az előző cikkben felsorolásra és ismertetésre kerültek a veronika- és árvacsalán-fajok, pásztortáska, tyúkhúr és a közönséges aggófű is. A T2-es gyomnövények közül most megismerkedhetünk a következő „gaztevőkkel”: ragadós galaj, vetési hérics, kék búzavirág, szarkaláb-fajok, orvosi székfű, pipacs és vetési boglárka.
Érzékeny életkor
Minél fejlettebbek a gyomnövények, annál kevésbé tudunk eredményesen védekezni ellenük és meggátolni az elterjedésüket a termőterületen vagy a kertünkben, hiszen növényvédő szeres kezelés hatására fejlett állapotban nem reagálnak érzékenyen. Éppen ezért az életformacsoportokon túlmenően a gyomnövények elleni sikeres védekezéshez elengedhetetlen, hogy ismerjük a növények érzékeny fenológiai állapotát.
Ezekben a fázisokban – melyeket megállapíthatunk a növény magasságában vagy lombleveleinek számában – tudunk a legeredményesebben növényvédő szerrel védekezni ellenük. Természetesen a siker nem lesz sosem 100%-os, mert a gyomnövények kelése folyamatos, így növekedési ütemük is eltérő lesz.
Általánosan elmondható, hogy minden gyomnövény szikleveles korában felismerve és a megfelelő növényvédő szerrel kezelve a legkönnyebben irtható. De további lehetőségeink is vannak az eredményes védekezésre, ha szikleveles korban nem volt lehetőség a kezelésre: az egyszikű gyomnövényeknek 1-3 lombleveles, a kétszikűeknek általában a 2–4 leveles, a galaj-fajoknak a 3-5 örvös állapotuk az érzékeny fenológiai fázis.
Ősszel kelő nyár eleji egyévesek (T2)
Az ide tartozó gyomnövények képesek ősszel és tavasszal is tömeges csírázásra. Ennek az az egyik oka, hogy a csírázás hőmérsékleti optimuma alacsonyabb a többi magról kelő gyomnövényéhez képest – 4-8 oC körüli. Őszi csírázása esetén csíranövényként is áttelelhet. A magokat nyár elején érlelik. Erősebb gyökérzetüknek köszönhetően jobban bírják a szárazságot, hosszabb ideig élnek. Kalászos kultúrák gyakori területi képviselői, éppen ezért gabonagyomoknak is nevezik őket.
A Therophyta – azaz a magról kelő, egyéves – gyomnövények csoportján belül maradva hét gyakori gyomnövényt tekintünk át a T2-es életformacsoportban, tudományos és magyar nevük szerint:
- Vetési / nyári hérics (Adonis aestivalis)
- Kék búzavirág (Centaurea cyanus)
- Szarkaláb-fajok (Consolida spp.)
- Ragadós galaj (Galium aparine)
- Orvosi székfű (Matricaria chamomilla)
- Pipacs (Papaver rhoeas)
- Vetési boglárka (Ranunculus arvensis)
Ezek a gyomfajok kétszikűként 2-4 lombleveles állapotukban érzékenyek a növényvédő szerre. A galajfélék a már említett 3-5 örvös fenológiai állapotban a leginkább érzékenyek.
Vetési / nyári hérics
Hazánkban a kovárványos barna erdőtalajos Nyírségen és a csapadékosabb, hűvösebb Alpokalja kivételével bárhol találkozhatunk vele, út mentén, szántóföldön tarlón vagy kalászos kultúrában gyakrabban, házikertekben ritkábban. Kedveli a meszes talajokat.
Sziklevelei nagyok, fokozatosan keskenyedő, hosszúkás lándzsásak. Az első levelek szeldeltek, jellemző rájuk a hármas osztottság. A további levelek is lándzsásak, hegyesek, jellemzően kisebbek az első leveleknél. Jellegzetes világoszöld színe segít a felismerésében.
A boglárkafélék (Ranunculaceae) családjában tartozó kifejlett növény közepes termetű szára vékony, szeldelt levelekkel sűrűn borított. Az apró levélkék széle ép. Minden szár csúcsán nyílik május és június hónapban egy-egy virág, amelyek a vörös és narancssárga különböző árnyalatait veszik fel. Porzói sötétlilás árnyalatúak, gyakran feketék. A termése aszmagcsokor.
Kék búzavirág
Ez a dél-európai származású növény az egyik legismertebb, virágáról könnyen azonosítható szántóföldi gyom. Fő csírázási ideje az évben őszre esik, így gyakori vendég a gabonatáblákban. Kedveli a laza szerkezetű, tápanyagban gazdag talajokat.
Lekerekített csúcsú, sötétzöld szikleveleinek formája jellegzetes: vagy hosszú ovális vagy fordított tojásdad alakúak, Az első lomblevelek alakja nyélben keskenyedő, a levélállás átellenes, később, a további leveleknél szórt levélállás a jellemző.
A kifejlett növény közepes termetét szürke szőrök borítják sűrűn. Virágzata fészkes, sziromlevelei tagoltak, élénk árnyalatú kékek. Lándzsa alakú, fiatal levelei között még lehetnek fogazottak, de ezek a fejlődés előrehaladásával „elmaradnak”. A többi Centaurea-fajtól kék virága különbözteti meg.
Szarkaláb-fajok
A boglárkafélék (Ranunculaceae) családjába tartozó szarkaláb-fajok levéltagolása hasonlít a vetési héricsére, az apró különbség annyi, hogy a szarkalábak levélcsúcsa lekerekített. Termésük fekete vagy szürkésbarna tüszőtermés.
A két ismertetett fajt – a keleti és a mezei szarkalábat – onnan lehet megkülönböztetni egymástól fejlett állapotukban, hogy a keleti szarkaláb hajtása kevésbé elágazó, és virágai is egy tengely köré csoportosulnak. Ezzel szemben a mezei szarkalábnak a hajtása és a virágzata is elágazó. Virágzásuk idején megfigyelhető további különbség a sarkantyúk mérete: a keleti szarkaláb virágain található sarkantyú nem haladja túl az 1 cm-t, míg a mezei szarkalábnál ez a sarkantyú 1,5-2 cm is lehet.
Mezei szarkaláb
A mezei szarkalábbal kalászosokban, azok tarlóján, ültetvényekben és utak mentén is találkozhatunk. Elterjedtebb a meleg, laza talajokon.
Hosszú levélnyelű szikleveleinek csúcsa kissé hegyes. Az első levél a vetési héricshez hasonlóan hármasan osztott. A levelek aprók, rövid szőrökkel borítottak – ezzel különbözik a hérics-fajoktól. ez a legkifejezettebb a levélnyelek alsó harmadában.
A mezei szarkaláb esetében a levélnyelek alsó harmadában hangsúlyos a leginkább a szőrözöttség. A két szarkalábfaj csíranövényeinek elkülönítésében ez a legbiztosabb támpontunk.
A kifejlett egyedek virága azúrkék. Nem gyakran, de előfordulhat fehéres árnyalatú virág is.
Keleti szarkaláb
Mezei rokonától eltérően a kötött talajokon is elterjedt, a Tiszántúl meleg öntés- és agyagtalajait is kedveli. Homoktalajokon inkább a mezei szarkalábbal találkozhatunk. Szintén kalászos kultúrák őszi és tavaszi gyomnövénye. A mezei szarkalábnál kisebb virágsarkantyúját kompenzálja nagyobb, tüszőtermésben fejlődő magja.
Csíranövénye hasonlít a mezei szarkalábéra, a köztük lévő különbséget ld. fent. A kifejlett növény szára tapintásra bársonyos a szőrözöttségétől. Szeldelt leveleinek szeletei szélesebbek. Virágainak színe élénkebb lila és nagyobb, mint a mezei szarkalábé.
Ragadós galaj
Ez a megátalkodott, mindenre elszánt gyomnövény mindenütt előfordul hazánkban. Legfőképp a jó víz- és tápanyag-gazdálkodású vályogtalajokon, erdők aljnövényzetének állományalkotó tagja, de útmentén, kertünkben, szántóföldeken és ültetvényekben is találkozhatunk vele. Júniustól szeptemberig neveli virágait. Virágos hajtását gyűjtik, gyógyhatású teát készítenek belőle.
Csíranövényén a sziklevelek viszonylag nagyok, tojásdad alakúak, a csúcsuk hangsúlyosan kicsípett. Első lombleveleinek csúcsa hegyes, ovális alakúak, jellemzően négyes örvben helyezkednek el. A levelek főerén sorban apró, horgas töviskék találhatók, melyek a nyél felé visszahajlanak, ezáltal könnyen belekapaszkodnak a mezőgazdasági gépek részeibe vagy ruházatunkba.
Fiatalkorban is erősen elágazó növény. Elfekvő habitusa, hosszú ízközei, horgas szőreivel kapaszkodva is a könnyű térhódítás és terjedés stratégiáját szolgálja. Csoportosan álló, 6-8 levele örvöt alkot, alakjuk lándzsás, jellemzően hegyesek. Virága zöldesfehér, termése két, horgas szőrökkel sűrűn borított résztermésből áll.
Pipacs
Mezei növénytársulások üdítő színfoltjaként jut eszünkbe a vadmák, vagy ismertebb nevén pipacs. A mákfélék (Papaveraceae) családjába tartozó kétszikű növény mindenféle talajon jól érzi magát, ezért gyors csírázására és elterjedésére tavasszal és ősszel is számíthatunk gyomnövényként szántóföldön – kalászos kultúrában és szabadföldi zöldségtermesztésben is. Igaz, egy évszázaddal ezelőtt fejet hajtott a tömeges gyomirtó-használatnak, de búzatáblák szélein, tarlón, és rosszul időzített kémiai kezelések esetén tömegesen jelenik meg.
A pipacs sziklevelei rendkívül aprók – méretük 1 cm alatti -, keskenyek, hegyesek. Az első lomblevelek igen különböznek a sziklevelektől: szélük ép, alakjuk nyélbe keskenyedő ovális. További leveleinek nyele hosszabb, szélük fogazott. A szőrös, szürkészöld színű levelek tőlevélrózsát alkotnak.
A kifejlett pipacs megjelenése változatos, érdes szőrökkel borított, fehér tejnedvű növény. Leveleinek széle fűrészes, jellegzetesen mélyen szeldeltek. Végálló, nagy virágai hosszú kocsányok végén fejlődnek, négy sziromlevele élénkvörös színű, tövüknél fekete foltot rajzolnak ki.
Vetési boglárka
A boglárkafélék (Ranunculaceae) családjának oszlopos kétszikű tagja, jellegzetes gabonagyom. Kedveli a kötöttebb talajokat, de az
A sziklevelek szélesek, kissé tojásdadok, lekerekített csúcsúak. Élénk, sárgászöld csíranövénye az első levél csúcsán lévő széles lándzsás fogakkal azonosítható, a fogak közül a középső a legnagyobb. Később kifejlődő lomblevelei hasonlítanak az elsőkhöz, a fogak száma eltérhet, ötnél több lehet.
A kifejlett növény szántókon magasságában elérheti a 60 cm-t is mereven álló szárával, ami a felső részén ágazik el. Az elágazások végén ülnek a május-június időszakban nyíló sárga színű virágai. A pipacs habitusához hasonlóan alsó levelei tőlevélrózsát alkotnak, ezek a tőlevelek hosszú, megnyúlt alakúak. Termése aszmagtermés.
Orvosi székfű
Az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó orvosi székfű – vagy ismertebb nevén kamilla – kétszikű növény, a mérsékelt övben az egész világon elterjedt. A talajokban nem válogató sokoldalú gyógy- és gyomnövény hazánk csapadékosabb tájain és az alföldi szikes talajokon tipikus gabonagyom. Virágát frissen és szárítva sokoldalúan használják, ám a szántóföldön a kultúrnövényt elnyomó betolakodóként el kell tekintenünk remek tulajdonságaitól és híres teájától.
Sziklevelei rendkívül keskenyek, száron ülők, alakjuk tojásdad, csúcsuk lekerekített. Az első levelek hármasan osztottak, szeldeltek. A később fejlődő levelek is átellenesen állnak, a fiatalabb levelek tovább szeldeltek. Termése kaszattermés.
A kifejlett növény közepes termetű, nem szőrözött, illatos. Sugárvirágai fehér színűek, a csöves virágok jellemzően ötfogúak. A pipitér-fajoktól illata különíti el, a jellemzően T4-es életformájú ebszékfűtől pedig hangsúlyosabb, „kidudorodó” kaszatja.
