Novemberre készülve az ember akaratlanul is belekerül abba a ködös, sáros, pocsolyás hangulatba, amelynek vége az elmúlás.
Volt persze olyan novemberünk is, amikor a fák ritkuló levelei között besütöttek a nap csontmelegítő, de már fáradt, és még így is jótékony sugarai.
Az elmúlás a gyermek számára alig értelmezhető, az ifjú számára távolinak tűnő értelmetlen fejezete a létezésnek, ami vele biztosan nem történik meg és egyébként is; számára most kezdődik az élet. A középkorúak élik a maguk hétköznapi gürcölő világát, amelyben nincs idő az elmúlással foglalkozni, csak néha-néha, amikor egy rokon, egy barát, egy munkatárs eltávozik.
Másnap megy az élet tovább: „…a Föld tovább forog keserű levében…”.
Az idősödő ember már el-elgondolkodik a múlton, számba veszi az emlékeit és gyakran megfordul a fejében: lesz-e helyem Odaát?
A múltkor – szeptemberben – az ifjúságról írtam meg a nevelésről.
Most egy szusszanásnyira visszakanyarodnék oda.
Mindig elkeserít, ha a szülők, nagyszülők nem beszélnek a gyerekeknek őszintén, akár a legapróbbaknak a betegségekről, az elmúlásról és belesápadnak abba, ha a temetőket a kicsikkel kellene látogatniuk. Pedig mennyi látnivaló van, pláne ilyenkor Mindenszentek idején. A töménytelen virág (sokak számára egy évben egyszer, ilyenkor) az estében a sírokon világító ezernyi mécses, meg gyertya; egyszerű is, meg giccses is.
Ilyenkor a csillagok is irigykedve néznek le a Földre: Micsoda fényáradat!
Nem dicsekvésként, de mi a már járni tudó gyermekeinket rendszeresen elvittük bizony a templomba is, meg a temetőbe is.
Ma már mindnyájan javakorabeli becsületes, tisztelettudó többgyerekes családfők, akik viszik tovább „a lángot”.
Így is lehet, csak merni kell…
Persze nagy a társadalmi ellenáram. Első, hogy legyen tele a gyerek hasa; nem a feje. Később, foglaljuk le számtalan hasznos, de sokszor mihaszna programmal. Hétvégén ne a családdal kiránduljon szép hazánkat megismerve, hanem hazaténferegve a diszkóból aludja át az ünnepnapot.
Család? – mondhatják cinikusan. Van, hogy még nincs. Itt-ott egyben van még, de sokszor csak a látszat kedvéért, vagy már szét is esett a gyermekek legnagyobb kárára.
Nem inkább ettől kellene óvni őket, és nem a templomtól, meg a temetőtől?
Szabad világban élünk, vághatják rá sokan gúnyosan, akik nem veszik észre, hogy valójában a vélt szabadságuk rabjai.
Idáig jutottam az írásban, amikor felálltam, zsibbadt tagjaimat kicsit megmozgatni.
A könyvespolcon megállt a tekintetem – Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek.
Na, mondom magamban, ez éppen ide illik ehhez, a ködös, pocsolyás novemberhez.
Csak úgy megjegyzem, hogy Rákosi Viktorról az azonos vezetéknevű és rossz emlékű Mátyással szemben nem sokat hallottunk és szerintem ma sem oktatják.
A nyolcszázas évek végének és a rákövetkező század elejének igen termékeny, jó, könnyed stílusú, hazafias érzelmektől áthatott írója volt, aki sokat foglalkozott az 1848-as forradalom fiatal hőseinek áldozataival.
Bizonyára ez az oka, hogy a mai napig nem hallunk róla.
Miután kellően „kiokoskodtam” magam, visszatérnék a néhol ragacsos, vagy kopár, de mégis istenáldotta földünkre.
A morgolódásokra egyébként sincs kereslet. Meg arra sem, amiről szólt, amivel befejezem ezt az írást.
Többen szememre vetették már, hogy a borongós hangulatú bevezetők helyett, lehetne egy-egy vidámabb téma is.
Mikor, hogy sikerül – szoktam válaszolni. Ilyenkor novemberben nincs sok okunk a vidámságra, sokkal inkább a vigasztalásra.
Hát próbáljunk meg vigasztalódni, az örök élet reményével.
Dr. Bódis László (1942-2019)
