Olyan fejbe kólintós ez a nagy meleg, ami most a hónap közepétől ránk tört. Mondhatom, hogy lassan meg sem lepődünk rajta, mert az utóbbi években megszokhattuk, hogy az időjárás valahogy nem akar a naptárhoz igazodni.
Néhány hűvös nyári napon kiegyeznénk ezekkel a kora tavaszi meleg rekordokkal.
Még látszik egy darabig a horizonton a Nap hamvadó tüze – amelynek nyomán másnap szeleburdi böjti szelek nyargalásznak –, azután belesüpped a szürkületbe. A madarak pittyegve keresik helyüket a fák ágain. Korán elszunnyadnak, hogy majd időben trillázhassanak, amikor a hajnal lehúzza az égboltról csillagmintás takaróját.
Április van. Nagy a készülődés. A növények sejtjei egyre gyorsabban küldik az üzeneteket meg a tápanyagokat egymásnak, mert nem tudnak, de nem is akarnak ellenállni a Nap csalogató melegének és fényének.
Április van. Embert próbáló hónap: mindent, mindenhol most kell elvégezni. Márciusban megkezdtük, most folytatjuk a „felturbózott” lótás-futást, miközben ezerféle dologban kell döntenünk. Szorít az idő, a körülmények, és szorít a pénztárcánk egyre laposodó lehetősége is. Szorít az idő, mert szinte mindent egyszerre kellene csinálni: megvédeni az őszi gabonákat a gombabetegségektől. Ott a repce az acsarkodó kártevőktől sanyargatva – oda is menni kellene, meg közben talajt készíteni a vetésekhez. Ugyanakkor előttünk vannak a napraforgó és a kukorica gyomirtásának sokasodó kérdőjelei. Milyen idő lesz? Hatnak-e, és ha igen, vajon kellő eredménnyel a gyomirtó szerek?
Térjünk vissza egy gondolattal a vetésekhez. A tavaszi kalászosokról már nem beszélünk, mert azok a földben vannak. Ha nem, akkor már nem is lesznek, pontosabban ne is legyenek. A „nyeretlen kétéves” is tudja, hogy amit saját magunk vagy az időjárás hibájából késtünk, azt a növény már nem tudja behozni.
Az igazi nagy kérdés, hogy mi legyen a taktikánk a napraforgó, de még inkább a kukorica vetésénél. Merjünk-e annyit vetni, mint eddig – ami évek óta bevált –, vagy fogjuk vissza magunkat? Lássuk csak, hogy is állunk a csapadékkal! Eltelt egy fél év és az éves csapadéknak a 20 %-a sem esett le. Egy-két ásónyomnyi mélységben már igencsak fogytán van a víz a talajban, a téli csapadék elmaradt. A nagy kérdés, hogy pótlódik-e a tenyészidőben; ha igen, akkor mikor és hogyan, ha nem akkor… Akkor baj lesz.
Ilyenkor legfeljebb a megérzéseinkre, az ösztöneinkre hagyatkozhatunk, mert biztosan mindig csak azt tudjuk, mit és hogyan kellett volna csinálnunk, de azt aligha, hogy most éppen mit kellene tennünk a jövő érdekében. A jövőben éppúgy benne van a döntésünk helyességének lehetősége, mint a tévedésünké.
Az optimista ember azt mondja: ettől szép ez a szakma – ami igaz ugyan, de közben a bizonytalanság lassan a kötélidegeket is miszlikre őrli.
Elgondolkodtató, hogy a mai kor gazdájának mi mindenhez kell értenie. A földhöz, de az kevés. Az állatokhoz, de az kevés. A gépekhez, de az kevés. Soroljam? A növényvédelemhez, a szabályozókhoz, a kereskedelemhez, a termékpiacokhoz, a pályázatokhoz, a támogatási lehetőségekhez, a hivatalok útvesztőihez…
Ki az a bolond, aki ezekért belehajszolja magát a földművelésbe, a bizonytalan jövőbe?
Mi vagyunk. Mi, akik nem tudunk ettől a rögtől elszakadni, mert ez az életünk. Az életünk és annak végén takarónk is.
Ezen elbúslakodhatnánk egy darabig, de az áprilisi szél hamar ráébreszt bennünket, hogy tavasz van.
Közeleg a húsvét, amikor nemcsak a lelkünk, de a természet is ünneplőbe öltözik.
A gondok felhőin lassan átdereng valami bíztatás, ami előcsalogatja belőlünk azt a másik embert, aki a lemenő Napot is azzal a reménnyel nézi, hogy másnap újra látja.
Mindig a remény az, ami éltet és erőt ad, ami úgy kell a léleknek, mint a táplálék a testnek. Amikor nem úgy alakulnak a dolgaink vagy körülöttünk a világ, ahogy szeretnénk, akkor jusson eszünkbe, hogy az éjszaka is véges, még ha néha koromfekete is az égbolt. „Várj, míg felkel majd a Nap!”
A tábla széléről 2007-ben – Dr. Bódis László
