Bevezető – Aratáskor

Manapság meg azért vált a június végi betakarítás általánossá, mert az érés korábban kezdődik, köszönhetően a korai fajtáknak és nem utolsó sorban az időjárásnak, amit a tudósok a klímaváltozás eredményeként létrejött szárazulásnak is hívnak.

Túlesve az előző hónapban tartott bemutatók sokaságán, az aratás múltján és jelenén, az egy-két emberöltő alatt végbement változásokon meditálva, eszembe jutott tanult barátom – Dr. Kósa Lajos tanár úr. Ő az a régifajta gazda, aki az irodalom és a művészet iránt is fogékony a szakmai ismeretek és a tudás mellett. Az Óvári Gazdák jeles képviselőjeként még ez év tavaszán küldött egy Jókai és egy Gárdonyi könyvrészletet, néhány sor kíséretében, egyúttal bíztatva, hogy folytassam az Agrofórumban a bevezetők írását.

Szóval ez jutott eszembe és elővettem az ideillő, Gárdonyi Géza által írottakat, amelynek egy részletét szó szerint idézném, mert abból a falusi élet nyugalma és fennköltsége nyer utolérhetetlen irodalmi értéket.

„Ebéd a körtefa alatt

Az aratógazda körültekintett, és megszólalt:

– Dél van.

Csak a körülötte állók hallották meg. De azért megállott az egész munkástábor. Mert nem is kell oda kiabálás. Ahogy a gazda megáll és fölemeli a mutatóújját, meglátják azt az egész földön. A kaszák és a sarlók leereszkednek. Mindenki a nagy vadkörtefához igyekszik. Annak az árnyéka kerek szőnyeg az út mellett, az aszott, gyér gyepen. A nyári tüzes délnek egyetlen enyhe sátora. De nincs is olyan hűse semmiféle fának!

Megnéztem az órámat. Éppen tizenkettőt mutatott.

– Illés bácsi – mondom a gazdának –, honnan tudta meg, hogy dél van?

A nagy, erős ember mosolyogva vont vállat:

– Tudj’ az Isten. Megérzem én azt, uram, mint Paizs a szelet.

– Sohase hibáz öt percet se – jegyezte meg az ispán, aki a határkövön ült, és hírlapot olvasott. – Beállhatna akármelyik városba toronyórának.”

*

Ahogy az lenni szokott, egyik gondolat szüli a másikat. Gárdonyi örökbecsű gondolatait nem megbántva, belém bújt a kisördög, egy nem túl szellemes vicc formájában:

A vándor odaköszön egy a tehene mellett heverésző csordásnak:

– Megmondaná öregapám, hogy hány óra van?

Az öreg odanyúl a tehén tőgyéhez, megemeli, majd odaböki:

– Fél tizenkettő.

– Ühüm – mondja a vándor, és odább állva kezd meditálni, hogy az öreg honnan a fenéből tudhatta, hogy hány óra van.

Gondolta, hogy legközelebb ismét kipróbálja.

Megint arra vetődik, de most már óra is van nála.

– No öreg, most is meg tudja mondani, hogy hány óra van?

– Most? – azzal fektében megemeli a tehén tőgyét – mindjárt kettő.

A vándor megnézi az óráját: tényleg annyi van.

– Ezt csak nem a tehén tőgyének súlyából tudja? – kérdezi ravaszkodva.

– Abból nem – válaszolja az öreg –, de ha megemelem a tőgyét, akkor látom a toronyórát.

*

Az aratás mindig is ünnep volt.

A kezdete is, meg a vége is.

Ifjú gazdászként – megint csak nosztalgiázom – örömmel nyugtáztam, hogy befejeztük az aratást, amikor odajött hozzám egy „asszonykórus”. (Ők voltak a bátrabbak, a férfiakkal szemben.)

– Köthetünk a karjára aratási koszorút? – kérdezték.

Meglepődve – és nem tagadom, naivan – válaszoltam, bár azt sem tudtam miről van szó:

– Hát persze.

Néhány perc múlva egy szalmából – amin még a kalászok is rajta voltak – font kis koszorút húztak a karomra, majd miután látták, hogy nem egészen ismerem a népszokást, finoman közölték, hogy akkor most ugye az egész aratóbrigádot vendégül látom a kocsmában.

Mit tehettem…

*

Öregségünkre beleburkolózunk az emlékeinkbe, mert azokban sokszor jobban otthon érezzük magunkat, mint a mai rohanó világban.

Hát ennyit a toronyórákról, meg a régi idők aratásáról, amikor az emberek a természettel és nem a gépekkel éltek együtt, és amikor nem a nyereség, hanem a megélhetés volt a létük tétje.

De hagyjuk! Más időket élünk, a kárhozatunkra, vagy a szerencsénkre – kinek mi adatik!