Emlékezés egy virágkoszorús kislányra

A kép alatt egy idézet: „Három dolog maradt ránk a paradicsomból: a csillagok, a virágok és a gyerekek.” (Dante Alighieri).

Arra gondoltam a májusi réteket járva, hogy a csillagokról már írtam elégszer, meg persze a virágokról is, bár az utóbbiak kimeríthetetlen forrásai a szépségnek és a sokszínűségnek.

Folyamatosan nézem a lányka arcát, és a virágkoszorút, miközben a lelkem az erdőket, mezőket, meg a harsányan burjánzó vetéseket járja. (Egyszer majd – talán – a legkedvesebbekről, a gyerekekről is fogok írni.).

Az idők folyamán sokféle nevet adtak ennek a majálisokkal színesített hónapnak: Pünkösd hava, Tavaszutó, Ikrek hava, a nyelvújítók pedig a Zöldönöst javasolták, ez utóbbi – szerintem – mai szemmel elég értelmetlennek tűnik.

No, de nem is az a lényeg, hogy miként szólítjuk ezt a Maia görög istennőről elnevezett május hónapot, hanem, hogy ekkor tárulkozik ki igazán a természet, a legszebb arcát mutatva.

Szokásom szerint elmélázva és kószálva, az ezerszínű május varázsán elmerengve, a gondolataim – nem először – visszacsordogálnak a múltba, a gyermekkoromhoz. Boldogan éltem az életemet – furfangos játékok és kütyük nélkül – mert szabad voltam. Enyém volt a rét, a nyárfák, a néha-néha csapadékos időkben csörgedező kis patak, meg a gőzmozdonyok füstjével belepett töltésoldal is.

*

Jobb lett volna, ha az előző lapszámunk bevezetőjében írom meg ezt a gyermekkori emlékemet, mivel az a húsvéthoz kötődött.

Sajnos – és ez egyre inkább így van – az ünnepeink lényege lesilányul az előkészületek, a takarítás, a sütés-főzés, és ami az én szememben ennél is rosszabb, a Wellness szintjére.

Húsvét előtt vidéken az átlagos nagytakarításon is túlmenően a házakat is rendbe tették, kimeszelték stb.

Ez idő tájt történt, hogy elküldtek a vegyesboltba – ahol a petróleumot is szoktuk vásárolni a lámpába, meg a főzőbe –, hogy hozzak falfestéket, meg piktortéglát. (Amit ebben a mondatban leírtam, azt csak a magam korúak értik). Okkersárga porfestéket mondtak, meg a festék tapadását elősegítő agyagféleségből készített, a festékhez adott „adalékanyagot”, a piktortéglát. Elég kajla voltam már akkor is, így nem csoda, hogy az „okker” szó kiment a fejemből (Ezzel a nem is sárga, nem is fehér, nem is barna, akkoriban jellemző színnel szoktuk – mifelénk mások is – átmeszelni a házakat.)

Tanácstalanul léptem be a petróleum, meg mosószappanszagú kis boltba.
– Na mit kér az öcskös? – kérdezte az öreg eladó.
– Valami téglát meg festéket.
Feltolta szemüvegét.
– Téglát?
– Azt, meg sárga festéket.
– Talán piktortéglát?
– Azt, azt – derültem fel.
– És milyen sárgát?
– Nem is tudom, valami szépet –, de hiába erőltettem az agyam nem jutott eszembe az okker szó.
Megigazította, a valamikor sötétkék, de a festékektől sokszínűre változott kötényét, aztán felemelte a láda tetejét és egy jókora papírzacskót a kislapátjával megtöltött, szép rikító narancssárga, majdnem piros poralakú festékkel.
Boldogan mentem haza.
Áldott emlékű, de szigorú keresztanyám, amikor meglátta a festéket elhalványult:
– Úgy kiváglak a festékkel együtt, hogy a lábad se éri a földet. Semmit nem lehet rád bízni?!
El-elgondolkodom néha, hogy ez sok esetben azóta is így van.

*

Az iménti történetnek valójában se mondanivalója, se tanulsága nincs. A múlton nosztalgiázva elevenedett meg bennem a húsvét előtti készülődés. Aminek ma már az értelmét sem leljük, a kulcsszavak: petróleumlámpa (Omegáék még tudják, nem is akárhogy) petróleumfőző, por – fal – festék, piktortégla.

*

Jobb is, ha visszatérünk arra: a hol egyenes, hol kanyargós útra, amelyik számunkra rendeltetett. Az én utam most a májusi rétek felé kanyarog. Élvezem a Nap áldott sugárzását, érzem, hogy a csontjaimig hat. Leheveredek. Bámulom a tisztán kéklő és elérhetetlen messzeséget. Néha elvitorlázik előttem egy-egy, talán barna kánya. (Ezen el is mosolyodok.) Az jutott eszembe, hogy: réges-régi kirándulásainkon, ha megkérdeztük a múlt hónapban említett vezetőnket Gyula bácsit, hogy az ott milyen madár? Fel se nézett csak rávágta: barna kánya.

Nagyokat szippantok a kristálytiszta levegőből, a réteket belepő párából, a bontakozó szálfűvek, a zsályák és a többi gazdagon mézelő vadvirág illatából.

Csak a vadméhek dongása vesz körül, az álmos, végtelen nyugalmat sugárzó csendben.

Istenem – mondom magamban – van ennél szebb, mint a vadvirágos, üde illatokkal teli május?

Talán el is bóbiskoltam egy kicsit az ábrándozás közben, mert láttam ahogy rám mosolyog az a virágkoszorús kislányka.

Lassan megszűnik a méhek dongása.

Lemenőben a Nap.

Régen ilyenkor siettünk a májusi litániára.

Régen…