Igazi kihívások: mandula- és mogyorótermesztés Magyarországon. Beszámoló

Két olyan gyümölcsfajról van tehát szó, amelyek művelése sok buktatóval jár nálunk, és valószínűleg ez az oka annak, hogy olyan kevés terem belőlük hazánkban, hogy a statisztikák szinte már nem is jegyzik. Azért a két fajt mégsem vehetjük egy kalap alá. Ezt mutatja az is, hogy a konferencia szervezése során mandulatermesztő szakembert sokkal könnyebb volt találni előadás tartására, mint mogyorótermesztőt. Míg mandulaültetvények többfelé találhatók hazánkban, mogyoróval nagyon kevesen foglalkoznak.

Mik a problémák legfontosabb okai? Kezdjük a mandulával.

Mandula – legfontosabb a jó termőhely

Ez egy Kis-Ázsiából, tőlünk melegebb vidékről származó növény, hazánkban nem őshonos. Nyugodtan mondhatjuk, hogy inkább szubtrópusi, mint mérsékelt égövi faj. Nálunk az egyik fő probléma, hogy kevés olyan termőhely van, amely jól kielégíti a környezeti igényeit. Az ültetvény helyét nagyon körültekintően kell tehát kiválasztani. Védett, kiegyenlített klímájú, déli, dél-nyugati vagy dél-keleti domboldalak, lejtők alkalmasak számára. Még ezeken a helyeken is előfordulnak fagykárok, mert a mandulafák nagyon korán virágoznak. A téli mélynyugalmi állapotuk is rövid, ez az öröklötten kis hidegigényük miatt van. Karácsony környékén már kényszernyugalomban vannak a rügyeik. Ezt megelőzően –16; –18 ^oC alatti hőmérsékleten károsodnak, ezután viszont, ha enyhe az időjárás, nagyon gyors ütemben veszítik el fagytűrésüket. Tartósan –20 ^oC alatti hőmérsékleten a fás részeik is károsodnak. A XX. század során többször előfordult, hogy hazánkban a mandulafák tömegesen kifagytak. Erről is tett említést Rácz-Szabó Róbert, aki Tokajhegyalján, Tarcalon foglalkozik mandulatermesztéssel. A mandula talajjal szembeni igényét elsősorban a mésztartalom határozza meg, csak a meszes, nem túl kötött talajok jöhetnek számításba. A legfontosabb tehát a jó termőhely. Ha ez megvan, gondosan kell kiválasztani a fajtákat. Mivel kevés jól működő ültetvény van nálunk, a fajtákról kevés gyakorlati tapasztalat áll rendelkezésre. A gazdának menet közben kell megtanulni, hogy a különböző fajtákkal hogyan is kell bánni, melyiknek mik a sajátosságai. Mert bizony a fajták között minden tekintetben nagy különbségek vannak. A hazánkban nagyobb arányban szaporított „Tétényi” sorozat tagjai is nagyon különbözők. A szakmai napon az előadók hasznos szakmai tapasztalatokat osztottak meg az érdeklődőkkel a fajtákról és azok speciális igényeiről.

A ’Tétényi kedvenc’ koronája széthajló, a nagy termésmennyiség az ágakat gyakran letöri. Moníliára érzékeny. Termései egyszerre érnek be, de nehezen rázhatók le a fáról. Félpapír héjú, jó piaci értékű fajta (1. kép).

1. kép: A Tétényi kedvenc termései a szakmai bemutató kiállításán

A ’Tétényi rekord’ neveli a legnagyobb méretű fákat a hazai fajták közül, korszerű ültetvényben nagyon erős metszéssel lehet csak kis térállásban megtartani. Rendszeresen és bőven terem, nincs kihagyó év, a termés jól lerázható a fáról. A termőképessége és a termés minősége is „rekord” (2. kép). Moníliára érzékeny.

2. kép: A Tétényi rekord bőven terem és kiváló piaci értékű

A ’Tétényi bőtermő’ a legjobb ízű, a cukrászok elsősorban ezt keresik marcipán készítéséhez (3. kép). Nagyméretű termésein vastag zöld burok található, amit nem mindig könnyű eltávolítani. Fája hamar elsűrűsödik, ha elhanyagoljuk a metszést, és nem újulnak meg a termőrészek. Így már nem igazán lesz bőtermő, meg rossz termőhelyen sem, mert ez az egyik legfagyérzékenyebb fajta.

3. kép: A Tétényi bőtermő termése a legjobb ízű, de nagyon fagyérzékeny a fajta

A ’Tétényi keményhéjú’ viszont az egyik legjobb fagytűrésű a magyar fajták közül. Jól rázható a termése, sőt éréskor hullásra is hajlamos. Kemény terméshéjának feltörésére már vannak speciális gépek (4. kép). A legkisebb fákat neveli, és intenzív metszés ellenére is hamar elöregszik a koronája, ilyenkor drasztikus ifjító metszésre van szükség.

4. kép: A Tétényi keményhéjú termése

A ’Budatétényi 70’ nem javasolható ültetvénybe, mert papírhéjú a termése, amit a madarak előszeretettel fogyasztanak (5. kép), a megmaradt termést pedig nem tudjuk géppel áruvá készíteni, mert a buroktalanító gépek a termés héját is megdarálják. Fáinak koronája hamar elöregszik, elsűrűsödik.

5. kép: A Budatétényi 70 fajta papírhéjú termését a madarak is nagyon kedvelik

Érdekességként hangzott el, hogy a világ vezető mandulatermesztői közül Kaliforniában csak papírhéjú fajtákkal foglalkoznak, Olaszországban viszont a keményhéjúak terjedtek el, és ehhez megvannak a speciális gépeik, amikkel feltörik és tisztítják a termést.

A termesztett mandulafajták önmeddők, tehát az ültetvényt fajtatársítással kell tervezni. A korai virágzás, és a virágzási idők ingadozása miatt célszerű 3-4 fajtát telepíteni az ültetvénybe. Külföldön nemesítettek már öntermékenyülő mandulafajtákat is, Európában és mondhatni világszerte elterjedőben vannak, mivel ezek kiegyenlítettebb terméshozamot biztosítanak a termesztőknek. Hasznos lenne ilyen fajták honosítási munkáit is elkezdeni az itthoni termőtájakon.

A fajták kiválasztása mellett nem szabad megfeledkeznünk az alanyokról sem. Hagyományosan a faiskolák keserűmandula magonc alanyon szaporítják a mandulafajtákat. A magoncok heterogenitása miatt azonban az állományok az ültetvényekben gyakran egyenetlenek. Jobb megoldásnak tűnik a mikroszaporított GF 677-es alanyok használata. Ezeken a fák gyorsan nőnek, egyöntetűek, és bőven teremnek. Mivel ez az alany jóval erősebb növekedésű, mint a keserűmandula, erősebben kell metszeni, viszont a koronák elöregedése később következik be.

Máris a metszésnél, faalakításnál vagyunk, ami talán a legtöbb szakmai vitát kiváltó része a technológiának. Sajnos még most is él az a téves gyakorlat, hogy a fiatalkori ún. „alakító metszés” után elhanyagolják a „termőkori metszést”. A termesztői tapasztalat ennek éppen az ellenkezőjét javasolja, éspedig a fiatal fákat csak óvatosan kell alakítani, míg a termőkorú fákat rendszeresen és intenzíven kell metszeni, ezzel biztosítva a termőrészek folyamatos megújulását, és a korona „felkopaszodásának” a megakadályozását. A legjobban bevált a 3 vagy 4 vázágú váza korona. A mandula ugyanis az egyik legfényigényesebb gyümölcsfaj, ha kinyitjuk a koronát, jól be tud jutni a napfény a belső részeibe is. Az erősebb növekedésű fajta-alany kombinációknál 6 x 4 méter, a gyengébbeknél 5 x 3 méter a javasolt sor- és tőtávolság. Ettől nagyobb térállást azért sem érdemes alkalmazni, mert a támogatási rendszer jobban támogatja a 410 fa/ha-nál nagyobb ültetvénysűrűséggel létesített mandulaültetvényeket, mint az ettől kisebb tőszámúakat (6 x 4 méteres sor- és tőtávolsággal az ültetvénysűrűségünk 417 fa/ha). Rácz-Szabó Róbert ültetvényében váza koronájú fák vannak, sőt kísérleti jelleggel jobban kinyitott, katlankoronájú fákat is kialakított.

Dobosi Zoltán viszont más módszerrel igyekezett elérni a fák jó fényellátottságát a Balaton-felvidéken lévő ültetvényében. 5 x 4 méretes sor- és tőtávolságra ültette a fákat, és egy központi tengelyes koronaformát alakított ki, egymás fölött lazán elhelyezkedő vázágakkal, de úgy, hogy vázágak szinte csak a sorirányban vannak, a sorra merőlegesen csak a termőgallyak növekedését engedi meg. Az olasz Palmetta művelési rendszerre hasonlít ez a függőleges síkban kiterített forma, így a fák koronájának minden részén jó a fényellátottság. Fiatalon is és termő korban is évente rendszeresen, nagyon erősen metszi a fákat, hogy sok hosszú hajtást kapjon, és a termőrészek folyamatosan felújuljanak. Véleménye szerint a gyengébb növekedésű fajtákhoz, keserűmandula alanyon elegendő az 5 x 3,5 méteres térállás.

Mindkét szakember szerint a növényvédelem az egyik legnagyobb kihívás a mandulaültetvényekben. Hazánkban a mandulaültetvényeket, az évjárat sajátosságait figyelembe véve, rendszeres és okszerű növényvédelemben kell részesíteni. A moníliás virágfertőzés, a ventúriás varasodás és a Thyrostroma okozta ágpusztulás megannyi veszélyforrást jelent az „üzemi” ültetvényekben. Kevés a szakirodalmi forrás és az üzemi tapasztalat. Az árutermelő ültetvényekben olyan kórokozók és kártevők is elszaporodnak, amelyek kiskertekben, szórvány gyümölcsösökben nem okoznak problémát.

Mogyoró – nem gond az értékesítés

Ha azt mondtuk, hogy a manduláról kevés a hazai termesztési tapasztalat, akkor ez fokozottan igaz a mogyoróra is. Bonyolítja a helyzetet, hogy nemcsak egy faj fajtáiról van szó, hanem a termesztésben megtalálhatók a pontuszi mogyoró (Corylus pontica) és a csöves mogyoró (Corylus maxima) fajtái, sőt a két faj hibridjeiként keletkezett fajták is. Sarusi-Kiss Kata először a termőhely-kiválasztásról beszélt az érdi szakmai rendezvényen. A Balaton-felvidéken, kiváló adottságú, dombvidéki termőhelyen van az ültetvényük, itt jól érzi magát a mogyoró, amelynek környezeti igényei nagyon hasonlóak a szőlőéhez. A talajt szervestrágyázással és gondos műveléssel készítették elő a telepítéshez. Amikor mogyoróültetvény létesítése mellett döntöttek, fontos kérdés volt a fajták kiválasztása. A felvásárlók azt mondták, hogy csak a kerek termésű fajtákat fogják megvenni, ezért csak ilyeneket ültettek. Gyökeres sarjakkal történt a telepítés, és alacsony törzsű fákat alakítottak ki, 5 x 4,5 méteres sor- és tőtávolsággal. A gépi művelést ugyanis csak a törzses művelési rendszer teszi lehetővé, a bokorművelés nem. A növények azonban minden évben rengeteg sarjat képeznek, amiket el kell távolítani, le kell metszeni, és ez nagyon nagy kézimunka-igényű feladat. Ha bővítik az ültetvényt, feltétlenül csak törökmogyoró alanyú oltványokat fognak vásárolni a telepítéshez, feltéve, hogy a faiskolák árusítanak majd ilyeneket. Jelenleg ugyanis még nem megoldott a mogyoróoltvány-előállítás Magyarországon. Az oltvány drágább, de később megtérül, mert a termőültetvényben nem kell sarjazni.

Olaszországban, a Piemonti termőtájban jelentős mogyorótermesztés folyik. Információink szerint a „mogyoróbokrokat” három négy vezérággal nevelik, hasonló térállással mint hazánkban. A metszést, öntözést, tápanyag-utánpótlást, növényvédelmet, rendszeresen és okszerűen végzik. Üzemi látogatások megszervezésén érdemes lenne elgondolkozni.

A mogyoróültetvényt is fajtatársítással kell tervezni, mert a mogyorófajták többségére az jellemző, hogy a hím- és a nővirágzataik nem egyszerre funkcióképesek, így egy növényen belül nem jöhet létre a megporzás. A termésbiztonság akkor lesz jó, ha 2-3 fajtát ültetünk együtt. A lombrágó hernyók, a mogyoróormányos és a levélfoltosságot okozó betegségek ellen gondos növényvédelem szükséges az ültetvényben.

Azt tudták, hogy ez nem lesz egy gyorsan megtérülő beruházás, de a növények még a várakozásnál is lassabban fejlődnek. Az ültetvény valószínűleg 10 éves kora után fog igazán termőre fordulni, akkor 8-10 kg termést várnak növényenként, ami 20-24 t/ha termésátlagot jelent, szárított héjas terméssel számolva. Sok gyümölcsfajról mondjuk, hogy megtermelni könnyű, csak eladni nehéz. A mogyoróval fordított a helyzet. Sok nehézséggel kell megküzdeni a termesztés során, de az értékesítés nem gond, mert keresleti piaca van.

Mivel mindkét faj termesztési gyakorlatában igen sok a kérdőjel, a hazai viszonyok között elmondható, hogy az üzemi méretekben folytatott termesztés sikerének záloga a termesztő felkészültsége. Magyarországon a szakmaközi technikai támogatás teljes mértékben hiányzik, tehát az elszánt és elhivatott termesztőnek saját magának kell felkutatni és összerakni mindazokat az információkat, amelyek segítségével sikerre viheti vállalkozását.

Fotó: Dr. Szalay László