Már elődeink is írták…

Július az aratás hónapja. Hagyományosan. Kezdetét ugyan Péter-Pálra szokták időzíteni, de a java mégiscsak júliusra szokott maradni, akármilyen széles is a vágóasztal. Az új kenyeret pedig felpántlikázva, augusztusban szoktuk megünnepelni az alkotmány jegyében s államalapító királyunkra emlékezve. Innen pedig már politikai érdekek fújják a hátszelét az egykori embert próbáló munka végeztével kijáró aratóünnepeknek. Nehezen is állom meg, hogy ne idézzek ide egy-két valós, s kicsit „kimunkált” hagyomány leírást ebből az ünnepkörből, pedig erre az alkalomra a terménytároláshoz kerestem régebbi írásokat. Végtére is a betakarított termés megóvása az életet jelentette valamikor a közösségeknek. És jelenti ma is a világ egyes részein, ha nem is mindig a kalászosok terméséből. Egy rövid idézetet mégiscsak szeretnék megosztani az egykori aratók világából – talán kicsit azzal a szándékkal is, hogy megerősítsem a kenyér ünnepe nem kitalált hagyomány, mint azt egy internetes lap egyik oldalán olvastam: „Az új kenyér ünnepe valójában gazdag mezőgazdasági hagyománykört idéz fel. Az aratóünnep az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos közösségi jellegű szokás volt, amely a középkorig nyúlik vissza. Különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban azonban országosan megegyezik: az aratás befejezése után a részes-aratók búzakalászból, mezei virágból csigaszerű, korona vagy koszorú alakú aratókoszorút (ritkábban búzababát) kötöttek, és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték. Az aratókoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték, a koszorút vagy vivőjét bőségvarázsló, esővarázsló célból bőségesen megöntözték, lelocsolták. A gazda megköszönte az aratókoszorút, majd áldomást ittak, gyakran étellel is megvendégelték az aratókat, a vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. Az aratókoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a mestergerendára akasztották. Vetéskor a szemeket kimorzsolták belőle és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a következő évi termést.” Most pedig lapozzunk bele a terménytárolás, termésvédelem témához válogatott könyvekbe. „A kicsépelt magot itt-ott még máig is földalatti vermekben, de legtöbb helyen magtárakban tartják el.” – írja Cserháti Sándor 1889-ben megjelent „Gabonafélék termesztése” című könyvének „XVI. A gabona aratása és eltartása” fejezetében. Majd így folytatja: „A gabona eltartása a magtárakban nem a legtökéletesebb eltartási mód ugyan, azonban minden ezideig megkísérelt egyéb eltartási módokat a gyakorlatban vagy éppen nem lehet keresztülvinni, vagy csak oly nagy befektetésekkel, amilyenek egyes gazdaságokban többszörösen felemésztenék a jobb eltartásból származó hasznot. A magtárakba kerülő gabona, azon esetre, ha nincs teljesen kiszáradva, vagy ha nyirkos időjárás idején csépeltük ki, fölmelegszik, újból izzad. Az ily gabonát nem szabad magas garmadákba feltölteni, azonkívül ismételten át kell lapátolni. A garmadákat egyáltalában gyakran kell átvizsgálni, s ha azt tapasztaljuk, hogy az fölmelegedett, át kell lapátolni. A friss gabonát gyakrabban, a régit ritkábban kell átlapátolni. A gabonát sohasem szabad olyankor átlapátolni, midőn a levegő nedves, mert különben nedves levegő kerül a gabona közé; a nedvességet a magvak hygroszkopikus tulajdonsággal bírván, magukba szívják s így a fölmelegedés annál hamarabb bekövetkezik, a megdohosodás könnyebben beállhat. A magtárban a gabona megapad, részint mert vizet veszít és a lapátolásnál kopik, részint pedig azért, mert szárazanyagának egy része elég, mint azt Müntz kimutatta. Az ő kísérletei szerint a szénsav-képződés – ami az elégésnél keletkezik – annál nagyobb mérvű minél gyakrabban megújul a levegő, minél nyirkosabbak a magvak és minél magasabb a hőmérséklet. Szellős raktárban a zab 7,2 %-al több szárazanyagot veszített 30 hónap alatt, mint a zárt edényekben eltartott, a tengeri pedig 16 %-al többet. Ebből ugyan az következik, hogy a gabona száraz, hűvös levegőtől elzárt helyen tartassék el; de mert az a gyakorlatban keresztül nem vihető, azon kell lenni, hogy az szárazan tartassék el, ha mindjárt az anyagveszteséggel jár is. A magtárba légszáraz állapotban bekerült búza, rozs, és árpa az első évben 2-3 %-ot, a másodikban 1 %-ot, a zab az első évben 3-4 %-ot, később 1-1,2 %-ot veszít.” Négy évvel később 1893-ban jelent meg Lázár L. Pál Kir. József-Műegyetemi ny. r. tanár „Az aratás és betakarítás segédeszközei” című könyve, amelynek „A gabonafélék eltartása” fejezetéből megtudhatjuk, hogy: „A gabonát a cséplés idejéig vagy a szántóföldön tartják el, vagy az asztagba vagy a csűrbe hordják el. A szántóföldön maradó gabonát ha sokáig kell eltartani, úgynevezett vontatókba is lehet rakni, a midőn a markok kézzel lesznek fejjel befelé körbe rakva, míg a vontató kb. válmagasságig ér, midőn úgy fedik be, hogy a gabona fejjel kifelé kerüljön, a csúcsra pedig szalmából lehet kalapkévét rakni. A vontatók hátránya, hogy az egerek jó tanyát találnak benne. Asztagba vagy csűrbe csak teljesen száraz, kemény szemű, száraz bütykű gabonát hordathatnak be, különben az könnyen kárt szenvedhetne. A szabadon álló asztagot négyszögletesre vagy kerekre lehet rakni, célszerű az alakot … úgy választani, hogy az asztag válla szélesebb legyen; az asztag tetejét szalmaköpenynyel lehet megvédeni. Egerek ellen nagyon célszerű az asztagot körülbelül 35 cm. széles és 30 cm. mély árokkal körülvenni, melybe helyenként alul zárt virágcserepek vagy széles alagcsövek vannak mélyítve, melyekbe víz töltendő, a víz szine pedig kevés polyva rászórásával elrejtendő. Az egerek az árokban körülfutva, a vizes edényekbe fulnak s ha ezen edényeket időnként kitisztitjuk és a vizes edények megtöltéséről gondoskodunk, igy nagyon jó lehet az asztagot megvédeni.” Befejezésül az apróbb magtári kártevőkről is essék szó. Végtére is nemcsak a szabad szemmel is jól látható egerekkel kellett osztozkodnia a gazdának, ha nem győzték a macskái. A „M. Kir. Növényvédelmi Szolgálat 5. szám Útmutató a gabonazsizsik ellen való védekezésre” 1935-ben kiadott füzete így kezdődik: „A gabonazsizsik kisebb mértékben évről-évre pusztítja magtári vagy raktári gabonakészletünket, egyes években azonban annyira elszaporodik, hogy a mezőgazdaságunknak és gabonakereskedelmünknek valóságos csapásává válik. Elszaporodásának oka lehet a gabonakészletek halmozása, a rendszeres magtári és raktári kezelések elmulasztása, a régi gabonának az újjal történő keverése, különösen pedig a beköszöntő és hosszantartó meleg nyár. Ezek a körülmények mozdítják elő a gabonazsizsik elszaporodását. Az évről-évre megismétlődő kártevése és nagymértékű pusztítása miatt ezzel a kártevővel komolyan kell foglalkozni és tervszerű védekezéssel további garázdálkodásának véget kell vetni.” Azért maradt tennivaló e téren mára is. Különösen, ha számba vesszük napjaink kettő, négy és hatlábú raktári kártevőinek választékát, hogy a fordított ÁFA-t már ne is említsem. Már elődeink is írták… Dr. Inczédy Péter rovata ae