A rézsűs kerteknél nem véletlen, hogy a vízelvezetés az egyik legkomolyabb feladat, ha kertet kell tervezni. Most egy esettanulmányt hozok egy budai kert kapcsán, mely még nekem is sok fejtörést okozott. 45 fokos lejtése nem kis feladatot adott.
Már amikor először láttam a kertet, még az építkezés fázisában tartott a ház is. Komoly víz általi mosott útvonalak voltak a területen. A tulajdonosok annyiban próbálták a helyzetet megoldani, amit jól is tettek, hogy teraszokat képeztek, és a földmunka során így az amúgy nem is túl nagy kertet 3 eltérő lépcsőre osztották. Ekkor még nem is volt igazán nagy eső. Addig a napig, amikor is hömpölyögve a dombtetőről is hozzájuk folyt be a víz, plusz a sajátjuk is csak úgy zúdult le a területen, alámosva a már kész kerítéslábazatot és fröcskölt ki a legmélyebb ponton. A szomszéd hófehér házfalra. Innen szép nyerni.
Mit tehetünk ennyire lejtős kertnél?
A nagy vízmennyiség, ha nem is mindennapos, de kitettsége miatt elég évente egy ilyen krízis, amit meg kell tudni oldani. Az egyik fő feladat, hogy minél több elterelést kell kialakítani a telken ahhoz, hogy aztán a víz útját lehessen állni.
De rögtön jön a kérdés: de akkor meg állni fog a víz a lépcsők vízszintes felületein? Dehogy! Még csak az kéne!
Mivel a vízmosások megadták képi síkon azt az útvonalat, ahol a víz minden alkalommal utat tört magának, így minden ilyen pontra egy olyan ágyásrész került, melynek mai elnevezése az esőkert. Ezek az esőkertek hatalmas vízmennyiséget képesek elnyelni úgy, hogy alig pár órára áll meg bennük a víz, de elszivárog bennük a csapadék és el is raktározódik.
A másik fontos lépés egy ilyen kertnél, hogy minden érintett szegélyt és “elmosható” szakaszt olyan stabilra kell megépíteni, hogy a víz útját tudja állni. Ez lehet álpatak, melybe a víz beleterelhető. De lehet kiemelt kerti szegély lebetonozva is, mint az ágyások szegélye.
Emellett alkalmazunk gyeprácsot is a rézsűk falába, mert nem támfalas betonrengeteget álmodtunk meg a tulajdonosokkal közösen, hanem egy buja kertet, ráadásul mindezt déli fekvéssel, tehát a nagy kitettség miatt fontos, hogy sok-sok növénnyel lehessen magát a területet hűteni.
A gyeprácsba évelők és cserjék, párnásan növekedő növények egyaránt kerülnek, hiszen a víz megfogását és lefelé zúdulását nemcsak folyókákkal lehet megoldani, hanem növényekkel is. Minél sűrűbb a növényzet, annál jobb lesz a víz elvezetése és irányítása is.
Miért nem betontámfal vagy betonzsebek?
A betontámfal jó megoldás lenne még, ha a kert stílusába beleilleszthető, ugyanakkor sokkal nagyobb munka is kivitelezni. Nagyon fontos – ahogyan a kerítéslábazatot is – vízszigetelni, hogy hosszútávon is jó legyen.
A másik kérdés a betonzsebek esete. Nagyon sokan használják manapság a betonzsebeket, de hosszútávon nagyon kérdésesek. Az elmúlt 20 évben több kivitelezésnél is ragaszkodtak hozzá a tulajdonosok, főleg extenzív helyeken, ipartelepek parkolójánál például. Itt viszont csak akkor működtek jól, ha megfelelő növényeket tettek bele. Amikor vízigényes és lassan növő cserjék vagy évelők kerültek bele, akkor rendre vagy kisültek (mert a beton piszkosul felforrósodott nyáron a napon), vagy a kis gyökérhely miatt gátolt volt a növény növekedése is.
Abban az esetben működik jól a betonzseb, ha nem tűzi egész napon át a nap nyáron és olyan pozsgásokkal és szárazságtűrő, szinte sziklakerti növényekkel vannak beültetve, melyek bírják ezt a kitettséget és vízhiányt, nyári forróságot.
