Bár a magyarországi szántóföldek legnagyobb részét elfoglaló gabonafélék (kukorica, búza stb.) termésmennyiségét nem befolyásolják a megporzó rovarok, például a méhek, ennek ellenére a legtöbb mezőgazdasági növényfajnak, azok mintegy 70 százalékának szüksége van ezeknek az élőlényeknek a tevekénységére. Ebben a cikkben próbálom összefoglalni, hogy pontosan milyen méhekről beszélünk, milyen értéket képviselnek, hogyan hoznak számunkra gazdasági hasznot, mi veszélyezteti őket, és hogyan segíthetjük fennmaradásukat a leghatékonyabban.
A megporzás a virágpor bibére kerülése, melynek a termés/magképződés az eredménye. Ez a növények szaporodásának és a mezőgazdasági termelésnek az alapja. A mi klímánkon a rovarok a leggyakoribb beporzók, közülük is a leghatékonyabb specialistái a virágpor-szállításnak, és így a megporzásnak, a méhek.
Sok szó esik a méhekről a médiában is, és ilyenkor legtöbbször a háziméhekre gondolunk, amelyek több tízezres családokban, az ember által készített kaptárakban élnek, mézet termelnek, és a méhészek gondoskodnak róluk. Azok pedig a méhészek megélhetéséről. Magyarország a Föld egyik háziméhek által legsűrűbben „lakott” helye, ami átlagosan nagyjából 13 méhcsaládot jelent négyzetkilométerenként.
Ilyen méhcsalád-sűrűség mellett vajon van-e jelentősége a szinte észrevehetetlen vadméheknek? Igen, van, hiszen több száz különböző életmódú, mintázatú, méretű vadméh faj él hazánkban, és felbecsülhetetlen hasznot hoznak számunkra.
Miért van szükség vadméhekre?
Gondoljunk csak bele például abba, hogy bár egyre elterjedtebbek az önbeporzó napraforgó hibridek, a legtöbb esetben a méhek javítják a napraforgótermés minőségét, annak olajtartalmát. A lucerna vetőmag-termesztésben nélkülözhetetlenek egyes vadméhek, például a lucerna-szabó méh (Megachile rotundata). A repcetermés mennyiségét szintén növelik, minőségét pedig javítják a méhek. A gyümölcsök és zöldségek esetében nem is kérdéses, hogy szükségesek a különböző vadon élő méhfajok, különösen a poszméhek (más néven dongók) és művészméhek. És ezek a kultúrák, bár igen kis arányban foglalják el a mezőgazdasági területeket, óriási értéket képviselnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy vannak cégek, amelyeknek megéri poszméheket tenyészteni, hogy aztán azokat az üvegházakban gazdálkodók megvásárolják, hogy elvégezzék a paradicsom vagy a paprika megporzását. Ahogyan azt is tudjuk, hogy a gyümölcsösökben akármennyi háziméh van jelen, minél több vadméh faj vesz részt a megporzásban, annál jobb lesz a terméskötődés, és így a minőség, a mennyiség és a termésbiztonság.
Számos növényi kórokozó fertőz a virágzási időben, és számos kártevő tud kárt okozni a virágban, a gyümölcsösöket most már minden évben szinte kiszámíthatóan érintő tavaszi fagyokról nem is beszélve. Nem mindegy tehát, hogy a virágzás mennyi ideig tart, fontos, hogy a sikeres megporzás minél gyorsabban megtörténjen. Ebben is segítenek a vadméhek, amelyek olyan hűvös időben is képesek dolgozni, amikor a háziméhek még nem. A lényegesen lerövidülő virágzási idő növényvédelmi problémákat tud megelőzni, azonban emellett a vadméhek sokszor jobb megporzók is. Legalábbis mindenképpen jó kiegészítői a háziméheknek. Így a termésminőséget is javítani tudják. A termésminőség alatt értjük a beltartalmi értékeket, az eltarthatóságot és a külalakot egyaránt.
De kik ezek a rejtélyes vadméhek?
A vadméhek nem vadak, csak vadon élnek. Legtöbbjük nem is szúrja meg az embert, hacsak nem szorítja a marka közé.
A vadméhek világa nagyon változatos. A legtöbbjük apró termetű, és magányosan él. De vannak nagyobbak, dúsan szőrözöttek, és kisebb-nagyobb családokban szociálisan élők is. A nagytestű, népes poszméh családok dolgozói nagy távolságot megtéve, óriási mennyiségű pollent képesek szállítani. A művészméhek dúsan szőrözött testükkel a gyümölcsösök legkiválóbb beporzói, akár ötvenszer hatékonyabbak, mint a háziméhek. A bányászméhek, karcsúméhek, gatyásméhek és földiméhek leggyakrabban földbe vájt lyukakban, járatrendszerekben fészkelnek, és igen hasznosak a szántóföldeken. Legtöbbjüknek egy nemzedéke fejlődik ki egy évben, így nem is ismerik utódaikat.
Hogyan érint minket, amikor azt halljuk, hogy „pusztulnak a méhek”, hogy „a Föld történetének hatodik kihalási hullámát éljük”, hogy „ha a méhek kihalnak négy éven belül az emberiség is követi őket”?
Bár Magyarországon még relatív jó helyzetben vagyunk, ha a globális trendeket nézzük, főként a nálunk fejlettebb, iparosodottabb országokat, bizony döbbenetes folyamatokat szemlélhetünk. De mik ezek a jelenségek, és mi okozza őket? Ennél a pontnál külön kell választanunk a háziméheket és a vadméheket. Előbbi (tudományos nevén Apis mellifera) az egyik olyan méhfaj, ami több tízezres családokban él egyetlen anyával és dolgozókkal. Az ember háziasította ezt a fajt, és mézet, valamint egyéb méhészeti termékeket termeltet vele. Ezzel szemben a vadméhek csoportja világszinten több tízezer, hazai szinten több száz különböző fajt foglal magába.
A háziméhekre negatívan hat az emberi zavarás, a folyamatos bolygatás, a globális kereskedelem és a klímaváltozás miatt megjelent újabb kórokozók és paraziták, a folyamatos szállítás (vándorméhészetek), valamint a mezőgazdasági és ipari területek közelében a közvetlen vagy közvetett toxicitást okozó vegyszerek. Ezen tényezők együttes hatása egy félelmetes és megmagyarázhatatlan jelenséget eredményezett: a „kaptárelhagyást” (Colony Collapse Disorder). A rovarok valamiért elhagyják a kaptárat, és a család elpusztul. A felsorolt negatív hatások egy része a vadméheket is befolyásolja, azonban az ő esetükben van egy sokkal jelentősebb probléma: az élőhelyeik pusztulása, azok feldarabolódása, megváltozása vagy teljes eltűnése. Ezekben az esetekben nem pusztán néhány család elpusztulásáról beszélünk, mint a házi méheknél, hanem egyes területek méhközösségeinek teljes elvesztéséről, vagy akár fajok kipusztulásáról is.
A városi méhlegelők, a zöldítési támogatások, a közparkokban és családi kertekben a „méh hotelek” vagy „darázs garázsok” megjelenése ezeket a hatásokat próbálja kompenzálni. A vadméheket azonban valójában senki nem menedzseli. Ha egy területen csak néhány hétig nem nő virág, onnan eltűnhetnek. Ha egy területen nincsen számukra egy bolygatatlan rész, ahol fészket építhetnek, szintén nem tudnak megmaradni.
Ha vörös faliméhek lennénk…
Kicsit helyezkedjünk egy átlagos vadméh helyébe, hogy értsük a problémájukat. Vegyük példának a vörös faliméhet (Osmia bicornis). Ez a vadméh faj üregekbe, növényi szárakba helyezi el petéit, így innen kelnek ki kora tavasszal a fiatal egyedek. Előszőr a hímek, majd hamarosan a nőstények is. A párzás után a hímek földi pályafutása véget ér, azonban a nőstények feladata éppen ekkor kezdődik. Alkalmas fészkelőhelyet keresnek (egy üreg, egy nádszál, egy méh-hotel), és sárból kis cellát építenek, amelybe a környező virágokról virágport és nektárt hordanak. Ezt követően a felhalmozott virágporra egyetlen petét raknak, és sárral lezárják az úgynevezett ivadékbölcsőt. Gondoljuk csak végig: a vörös faliméh az egyik leghatékonyabb megporzója a gyümölcsfáinknak. Ahhoz, hogy a területen megmaradjon, majd számunkra hasznot hozzon, megannyi forrásra van szüksége: üreges növényi szárnak, sárnak és változatos, folyamatos virágforrásnak kell rendelkezésére állnia. Ha ezek nincsenek meg, a rovar elpusztul vagy továbbáll. Miután elkészített több tíz ivadékbölcsőt, és ehhez meglátogatott több tízezer virágot, a nőstény faliméh elpusztul. Az ivadékbölcsőkben a peték kikelnek, és lárvák lesznek. A lárvák a virágporral és a pollennel táplálkoznak, majd bebábozódnak, és kialakul belőlük a kis ivadékbölcsőjükben a kifejlett méh, vagyis az imágó. Télre „hibernálják” magukat (diapauza), majd tavasszal előbújnak, és a folyamat kezdődik elölről.
Ennek megfelelően, ha valahol nincs meg valamelyik életfeltételük, elvándorolnak, és utódaik már máshol fognak kikelni. Így az adott terület elveszíti vadméh-közösségét, ami jelentős gondokat okozhat a teljes élő rendszerben, vagy a gazdaságban, ha nem lesz, ami a virágokat kellően hatékonyan beporozza.
Nem elég a méhkímélő technológia
Talán néhány gazdálkodó olvasónk most megvonja a vállát, és azt gondolja, hogy a kukorica- és kalászosgabona-termesztéshez nincs is szükség a vadméhekre, kárt a hiányuk nem okoz. Ez még igaz is lehet, ám nemcsak a növényeknek van szüksége a méhekre, hanem a méheknek is a növényekre, és ezért ott is megjelennek, ahol nem is számítunk rájuk, például a gabonatáblákon.
A méhkímélő technológia betartása fontos. Ennek a lényege, hogy a gazdálkodók csak olyan növényvédő szerrel kezeljék a növényeket, és csak olyan időzítéssel, ami nem károsítja a méheket. Azonban tudnunk kell, hogy egy területen nemcsak a virágzó kultúrnövényt (pl. napraforgó, repce, gyümölcsösök stb.) látogatják a méhek, hanem számos más okból is jelen lehetnek a területeinken. És ilyenkor is a méhkímélő technológiát érdemes alkalmazni. Vegyük példának az egyik leggyakoribb szántóföldi növényt, a kukoricát (Zea mays). A kukorica, bár nem igényli a rovar megporzást, a méhek mégis több okból látogathatják a táblákat. A kukorica pollenjét is gyűjtik, ha épp nincsen más virágzó növény, ami nagy mennyiséget tudna biztosítani. A kukorica növény felületén megjelenő ún. guttációs cseppeket is hasznosítják a méhek. Jelen lehetnek a táblán akkor is, ha a kukorica sorai között virágzó gyomnövények találhatók, vagy azon levéltetvek szívogatnak, és azok cukros váladékát, az úgynevezett mézharmatot gyűjtik. De ha csak átrepülnek a táblán, amikor az a táplálékforrásuk és a fészkük közé esik, olyankor is jelen lehetnek. És itt van még egy csavar: a vadméhek változatos viselkedésformáiknak és fészkelési szokásaiknak köszönhetően bármikor jelen lehetnek egy ilyen mezőgazdasági táblán, még este is. Például, ha földben fészkelő méhek oda készítik el fészkeiket, vagy csak a napi aktivitásuk végével megpihennek egy növényen. A fent felsorolt szempontok más mezőgazdasági területen, akár egy gyümölcsösben vagy zöldségeskertben is fennállnak. Érdemes ezért mindig körültekintőnek lennünk.
A méhkímélő technológia fontos, bár láthatjuk, hogy a vadméhek szempontjából nem is nyújt elégséges védelmet. Éppen ezért lényeges a vadméhek élőhelyének megőrzése, vagy kialakítása. Ha a vadméhek pár tíz, vagy néhány száz méteren belül nem találják meg az életfeltételeiket, vagyis a folyamatosan jelenlevő virágzó növényeket, a bolygatatlan területeket a fészkeléshez, és a megfelelő anyagot a fészkük elkészítéséhez, az adott területről kipusztulnak. Akkor is, ha a rovarölő szerek negatív hatásait tompítani tudtuk. Ezért különösen fontos, hogy a méhek számára megfelelő virágzó, bolygatatlan területek mindenhol megtalálhatóak legyenek. Ezek az úgynevezett méhlegelők, amelyek lehetnek erdősávok, fasorok, virágos mezők, árokpartok, útszegélyek, vagy vetett, virágzó növények akár a mezőgazdasági táblák szegélyében, akár a gyümölcsösök és szőlők sorközében, akár közparkokban. Egy méhlegelő annál jobb a méhek számára, minél több különböző virágfajt tartalmaz, hiszen így a különböző időben virágzó növények akár egész évben képesek táplálékot és otthont biztosítani a vadméheknek és a házi méheknek egyaránt.
Végezetül fontos látnunk, hogy a méhek védelme, és a méhlegelők kialakítása egyben más kiemelt célok elérésében is segíthet minket. Ilyen méhlegelőkkel általánosságban is segíthetjük a biodiverzitás fenntartását, és így a különböző ökoszisztéma szolgáltatásokat. Tehát ezek segíthetik a gazdálkodókat (jobb megporzás, vadgazdálkodás, hasznos rovarok és madarak megjelenése, szén és víz megkötése, humuszképződés, erózió elleni védelem stb.) és a természetet egyaránt, miközben akár további pénzügyi előnyök is származhatnak belőlük az agrártámogatásokon keresztül. Az új EU-s agrárstratégia számos ilyen elemet tartalmaz. Ha mi, gazdák, értjük ennek a logikáját, és nemcsak a további kötöttségeket látjuk benne, akkor duplán az előnyünkre fordíthatjuk a természetes folyamatokat, miközben az élővilág is rendkívül hálás lesz nekünk.
