Milyen ipari felhasználásra szánták a selyemkórót? Hol okoz nagy gondot a Kínában őshonos sárga selyemmályva, és hogyan veszélyezteti a biológiai sokféleséget az ártéri japánkeserűfű? Ismét az özönnövények nyomában vagyunk.
Az előző cikkben megismerkedhettünk a dísznövényként Európába behozott magas és kanadai aranyvesszővel, illetve a rendkívül veszélyes medvetalp-fajokkal. Korábban a klímaváltozás hatására elterjedt özönnövényeket tekintettük át, most pedig lássuk, mit érdemes tudnunk a sárga selyemmályváról, a selyemkóróról és az ártéri japánkeserűfűről.
Sárga selyemmályva
Az egyéves sárga selyemmályvát (Abutilon theophrasti) őshazájában, Kínában rost- és gyógynövényként termesztették. Sokrétű hasznosításáért hozták be Európába, elsőként a Balkán-félszigetre, innen terjedt tovább Délkelet-, Közép- és Nyugat-Európába is.
A sárga selyemmályva akár 150 cm-re is megnőhet, sűrű térállású karógyökerével pedig masszívan kapaszkodik a talajba. A növény minden részét molyhos szőrzet borítja, hengeres szára dúsan elágazik, hosszú nyelű levelei nagy felületűek, elérhetik a 20 cm átmérőt is. A levelek hónaljában nőnek a hosszú kocsányú, feltűnően sárga színű virágai. Apró toktermése fekete színű.
A sárga selyemmályva kedveli a napfényt, bár árnyékban is képes fejlődni, csak kevesebb zöldtömeget fejleszt. Kedveli a jó vízgazdálkodású, a félszáraz homok, illetve a vályogtalajokat. A talaj kémhatására nem érzékeny, még az erősen lúgos talajokon is előfordul, emellett fagytűrő is.
Elterjedésében segítségére vannak szívós magjai, gyors fejlődése és hosszú csírázási időszaka: késő tavasztól folyamatosan virágzik, hazánkban egészen szeptember végéig (ha a melegebb őszi idő lehetővé teszi, még tovább is). Egy növény akár 600-4000 magot is képes érlelni, amelyek 100%-ban kemény héjúak, tehát a vizet nem eresztik át. Ez is lehetővé teszi, hogy magjai a talajban akár 50 évig is csírázóképesek maradnak.
Hazánkban is főként a kapás kultúrákban (pl.: kukorica, napraforgó, cukorrépa, szója) jelent nagy gondot, mivel a több csírázási hullámban kelő gyomnövény ellen nehéz védekezni: valamennyi megyénkben előfordul, jelenleg leginkább a Tisza alföldi szakaszán, az Északi-középhegység előterében, a Zempléni-hegységben, valamint a Dél- és Nyugat-Dunántúlon a legelterjedtebb. A 24 legveszélyesebb, nehezen irtható gyomnövény egyikeként tartják számon.
Selyemkóró
A közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca) az Asclepias nemzetség egyetlen faja, amely előfordul hazánkban. Ez az Észak-Amerikában őshonos faj 1629-ben került Európába, ipari növényként történő felhasználás céljából hozták be (tejnedve gumiipari, magszőre szigetelő és textilipari alapanyagként került szóba, ma már csak mint mézelő növény jelent „hasznot”). Egy évszázaddal később, 1739-ben jelent meg hazánkban is. A selyemmályvához hasonlóan elérheti a 150 cm-es magasságot. Erőteljes növekedésű, lágyszárú évelő növény, amelynek minden része mérgező, fehér tejnedvet tartalmaz. Szívós, vastag tarackgyökerei akár 1-1,5 méter mélyre is lehatolhatnak a talajban, de általában a talaj felszíne alatt 10-40 cm mélyen, vízszintesen haladnak.
Széles, lándzsa alakú levelei 15–25 cm hosszúak, fonákjukon fehéren molyhosak. Impozáns virágai kétivarúak, júniustól augusztusig virágoznak, a levelek hónaljában bogernyővirágzatot alkotnak. Ikertüsző termésének felszíne molyhos, lágy tüskék borítják. Lapos, kicsiny magvainak csírázása április közepétől május közepéig tart. A selyemkóró a csírázás évében nem virágzik, de tarackgyökerei szorgalmasan növekednek. A következő tavasszal minden tarackszerű gyökéren egy-egy rügy hajt ki. A termések augusztus végén, szeptemberben érnek be, a kiszabaduló magvakat (termésenként kb. 150–200 db!) a szél terjeszti.
Magyarországi elterjedését elősegítette, hogy sokoldalú ipari hasznosíthatóságot tulajdonítottak neki. Behurcolását követően a termesztésből visszamaradt állományaiból szó szerint elözönlötték az országot. Elsőként a kevéssé kötött homoktalajokon terjedt el rendkívül gyorsan, azóta a terjedése a löszös, kötöttebb talajokon is szembetűnő. Összefüggő állományai alatt a talaj savasabbá válik. Árnyéktűrő növény, de leginkább a teljes fénynek kitett élőhelyeken terjedt el. Melegkedvelő, szárazságtűrő, viszont terjedését a csapadékosabb időjárás elősegítheti.
A selyemkóró hazai inváziója azokban a növénytársulásokban jelentős, melyek valamennyire már degradálódtak. Visszaszorítása zártabb, természetes állapotú növényzetnél rendszeres kaszálással, nyílt gyepterületek esetében legfőképp vegyszeres kezeléssel és mechanikai gyomirtással oldható meg.
Japánkeserűfű
A japánkeserűfű – más néven ártéri japánkeserűfű vagy japán óriáskeserűfű – (Fallopia japonica) nagy termetű (általában 1,5-2 méter magas), lágyszárú évelő. Elsősorban dísznövényként hozták be Európába, de takarmánynövényként is próbálkoztak vele.
Gyökereivel 1-2 m mélyre hatol le a talajba, rizómái oldalirányban messze elérnek. Ezeken a rizómákon rügyeket fejleszt, amelyekből sűrű hajtásrendszerrel hódítja meg a területet. Nagy méretű, akár 15 cm-re is megnövő levelei tojásdad alakúak, a növényen szórt állásban nőnek. Kis gomolyokban elhelyezkedő virágaik levélhónalji, rövid tengelyű bugavirágzatokat alkotnak, amelyek rovarbeporzásúak, és júliustól egészen októberig nyílhatnak. Termésük makkocskatermés.
A japánkeserűfű kedveli a borítás nélküli kitettséget, de árnyas helyeken is jól érzi magát. Előnyben részesíti a folyóvizek közelségét és az ártéri talajokat. Jól bírja a forró nyarakat és a szélsőségesen hideg teleket is. A talaj szerkezete és kémhatása tekintetében sem válogatós, de kedveli a tápanyagban gazdag, jó vízháztartású talajokat.
A hazai gyomnövények közül a japánkeserűfű az egyik legmagasabb, többször virágzó, évelő, lágyszárú növény, hazánkban a 20. század elején terjedt el. Terjedését nagymértékben elősegíti, hogy könnyen regenerálódik rizómadarabokból, olykor még szárdarabokból is. Ezek a növényi részek az emberi tevékenységnek és folyóvizeknek köszönhetően is gyorsan, messzire eljuthatnak.
Érdekesség, hogy a japánkeserűfű-fajokat évtizedekkel korábban meddőhányók stabilizálására, folyók rézsűinek biztosítására is tömegesen telepítették, többek között ez okozta gyors és sikeres, invazív terjedésüket. A vízfolyások mentén kialakult állományok akadályozzák a folyók vízáteresztő-képességét, sőt az árvízvédelmi berendezéseket is károsíthatják. A településeken belül roncsolhatják a járdákat, utakat, sőt a parkokban, utak mentén és vízpartokon ültetett növényeket (még a sövényeket is!) elnyomhatják. Szinte teljesen egynemű, erősen allelopatikus és árnyékoló hatású állományaik akadályozzák mind a lágyszárú, mind a fás szárú növények újulását. Az eredeti növényzet kiszorításával csökkentik a növényi, és ezen keresztül az állati sokféleséget, így gyakorlatilag a teljes biodiverzitást súlyosan károsítják. Védekezni rendkívül nehéz ellenük, főként a vízparti élőhelyeken és a városokban. Növényvédő szeres és mechanikai irtásuk feladja a leckét a szántóföldi növényvédelemnek is.
Kapcsolódó cikkek:
- Behurcolt növényfajból özönnövény I.
- A klímaváltozás és az özönnövények I.
- A klímaváltozás és az özönnövények II.
- Mit kell tudni az özönnövényekről?
- Mindent a parlagfűről
- Ismerjük fel a parlagfüvet!
- Mérgező gyomnövények II. – nadragulya, foltos bürök, kaukázusi medvetalp
- Mérgező gyomnövények III. – további mérgező növényfajok