A rend mint gazdálkodási segédtényező

A mezőgazdasági gyakorlattal foglalkozó média, a szakmai lapok azt lehet mondani, hogy folyamatosan és elemeire szedve foglalkoznak a gazdálkodás részleteivel. A technológia, a gépészet, a növényvédelem, a fajtahasználat, a munkaszervezés és újabban a digitális gazdálkodás stb. mind-mind górcső alá kerülnek, remélve, hogy minden hazai termelő megtalálja a legjobb termelést elősegítő megoldásokat a saját termőhelyi viszonyai között. Ezek után már mi mást, mint legfeljebb periférikus vagy feledésbe merült gazdálkodási segédszempontokat lehet könnyed, kikapcsolódást jelentő témaként a régi-új varázsával szóba hozni, amelyek talán fajsúlyuknál fogva el is kerülik a gazdálkodók figyelmét. Ide sorolható a gazdálkodás rendje, rend a gazdaságban, vagy a rend hatása az eredményességre témakörök. Bizonyára nem mindenki számára szimpatikus és kellően komoly témaválasztás ez, hiszen a rend megítélése meglehetősen szubjektív kategória. Azt viszont empirikus úton nem is olyan nehéz bizonyítani, hogy amelyik gazdaságban rend, következetesség, precizitás tapasztalható, ott nagy biztonsággal jönnek az eredmények is.

Hogyan is volt régen?

A régi parasztgazdaságok portáin még a múlt század első felében, sajátos demonstratív rend alakult ki azzal, hogy az egész heti munka után lezártak egy rövid időszakot a szombat délutáni állandó programmal, egy offenzív takarítással. Ilyenkor a család apraja-nagyja összefogott, az általában széles utcákon megindult a seprés, a legelőre járó gulya és a konda egész heti piszkának feltakarítása. Természetesen utána a gazdasági udvar rendbetétele következett, hiszen mindegyik porta tulajdonosa kötelezőnek érezte ezt a munkát és minden körülmények között elvégezte. A gazdasági udvarokon belül, trágyadomb jelezte az állattartás mértékét, és sokak szerint a gazda anyagi helyzetét is. Az udvar mélyebb szegletében kialakított trágyadomb – ahova a csapadékvíz is összefolyt – „bevette” a portán keletkező összes szerves hulladékot, annak csak a fazonját volt érdemes alakítgatni, és a szerves hulladék összeérését lehetővé tenni. Akkoriban, faluhelyen nem volt szervezett szemétgyűjtés, igaz szervetlen szemét sem képződött a maihoz hasonló méretekben. Nem voltak műanyag termékek, helyette a barna zacskó, a zsírpapír, a gyékényszatyor, a fonott kosár teljesítettek szolgálatot, amelyeknek további funkciójuk is volt, hiszen többszöri csomagolásra és „áruszállításra” is használták ezeket. A vízfogyasztás kútból, a vízszállítás vödörrel a kínálása pedig, kancsóból történt. Fentiekből csak szerves hulladék származott, és megbecsült kellékei voltak a mindennapoknak. Az üvegféleségek a befőtt és lekvár eltevés nélkülözhetetlen kellékei voltak és többszöri felhasználásuk nem volt kérdéses, így nem képeztek szemetet. A gazdák, évente ellátogattak fogataikkal a borvidékekre, és onnan hordószám hoztak bort saját igényeikre, amelynek lefejtéséhez szintén jelentős mennyiségű üveget használtak. A drótostótok és vándorköszörűsök érkezése pedig – akik vándorló iparosok voltak – külön eseménynek számított, akik megjavították a rossz edényeket, megélezték a késeket stb. Természetesen nem vetették meg a vas- és fémhulladékot, ami nagy könnyebbséget okozott, hiszen eltűntek az udvarból az éven át gyűjtött lomok. A lényeg, hogy mindennek helye volt, és csak ideig-óráig foglalta a helyet a hulladék a gazdasági udvarban. Kiváló rejtekhely volt a padlás, ahol olyan „hulladékok” is elfértek, amelyekre bármikor szükség lehetett a későbbiekben. A parasztember a maga nemében, általában rendszerető és igényes volt a dolgaira, sőt egymásra is jó hatással voltak, hiszen senki sem szerette volna, ha a falu a nyelvére veszi a rendetlensége miatt. Látszólag tehát, valamelyest könnyebb helyzetben voltak a két generációval korábbi gazdák, mivel akkoriban kevesebb szennyező anyag volt a környezetükben és emiatt a rendhez való viszonyuk egyszerűbbnek tűnhet, de talán jobban is szerették, ha gazdaságukat, földjeiket a rend jellemezte. A tápanyag-visszapótlás alapvetően istállótrágyával történt, amihez trágyaszarvasokból volt az utánpótlás. A sajnálatos határképi hiba abban állt, hogy a táblák vagy parcellák fogatos eszközökkel történő kiművelése elmaradt az utakig, bár az állatok számára a ruderálék állandó kaszálását viszont elvégezték, és a szénát megetették.

A szocialista rendszemlélet

Az idősebb gazdálkodó korosztály jól emlékezhet arra, hogy egy-egy nyugat-európai szakmai tanulmányút, vagy csak egy családi nyaralás (legfeljebb háromévente, az akkori szabályok értelmében) is óriási tanulságokkal szolgált az elmúlt rendszerben. A technológiai, munkaszervezési és gépújdonságok, valamint a terményértékesítés gondmentes szövetkezeti gyakorlata mellett azonban sokaknak feltűnt a Lajtán-túli gazdaságokban és a határban tapasztalható rend és precizitás. Úgy tűnt, mintha sokkal jobban megbecsülték volna a földet, és a belőle származó javakat, mint idehaza! Tény azonban, hogy a magyar eredmények – különösen a’70-es évek közepétől – igen csak figyelemre méltóak voltak az előző rendszerben, de a nagyüzemi eredménycentrikus gazdálkodási kényszer gyakran a precizitás és a rend rovására ment. A rend iránti vonzalom természetesen olyan emberi tulajdonság, amelyre van, aki igényt tart van, aki számára elhanyagolható. Talán nem árt egy kis visszatekintés a múltba – úgy 50-70 évvel korábbra –, amikor a falu arca másképpen nézett ki, a gazdálkodás átalakulóban volt, a gazdák egy része már szövetkezett, másik része egyedül folytatta volna a gazdálkodást. (Volt is ebből kellő zűr-zavar…) A mezőgazdaság átalakulási folyamatának aligha volt akkoriban szempontja, követelménye a rend alakítása, vagy éppen szorgalmazása. Ez meglátszott a szérűk, telephelyek, gépudvarok meglehetősen rendetlen viszonyain, és kezdetben az állattartó telepeken is. A határban pedig a kiműveletlen táblaszéleken, a forgók és ruderáliák nagyvonalú művelésen kívül hagyásán, a kazlak, kazalhelyek, trágyaszarvasok gondozatlanságán, később az elszórt és szél görgette inputanyag-göngyölegeken lehetett lemérni, hogy a rend sokadlagos kérdés volt a teljesítmény hajszolása mögött. A nagyüzemek azonban arra gondot fordítottak, hogy a birtokukban lévő nagyteljesítményű erőgépekkel, elsősorban a holt időszakokban az utakat karbantartsák. Ennek óriási jelentősége volt, hiszen a bogárhátúra gréderezett, és utána esetleg kavicsozott utakról a csapadékvíz elfolyt, megakadályozva a klasszikus értelemben vett kátyúk kialakulását. Nem szakadtak a felvonuló talajművelő gépek, kíméletesen haladtak a nagy értékű kombájnok és a terményszállító járművek. A határ rendjének megítélése szempontjából ez sokat nyomott a latba, kár, hogy a táblák kiművelése nem volt ezzel harmóniában és a nemkívánatos táblaszéli gyomosodásra sem fordítottak elég gondot akkoriban.

Rendszerváltozás után

A rendszerváltozás utáni gazdálkodási viszonyokat ismételten csak az átalakulás, a birtokviszonyok változásai, a gazdálkodó közösségek vagy az egyéni gazdaságok alakulása jellemezte. A régi-új és a valóban új gazdák szellemi és anyagi kapacitását a géphiány pótlása, sok helyen a gazdálkodási szemlélet keresése és anyagi vonzatainak megteremtése kötötte le. A gazdálkodás rendje és különösen az alakuló gazdaságok rendje és rendteremtése nem is szerepelhetett a napi munkamenetben. A minden tekintetben amúgy sem kifogástalan általános magyar határkép sokat romlott akkoriban. Az utak állapota/állaga egyre rosszabb lett, hiszen senki nem vállalta fel az új tulajdonosok közül a karbantartást, mindenki a másikra várt. Jellemzően a géphiány a művelési módokban is szemmel láthatóan visszaesést mutatott, hiszen az új technológiák bevezetése akadályoztatva volt. Az országos terméseredmények és termésátlagok messze elmaradtak a ’80-as évek szinte kizárólag nagyüzemi eredményei mögött. Kellett néhány év, amire konszolidálódott a helyzet, és a formálódó új gazdálkodási rendben és hierarchiában megtalálták a gazdálkodók a helyüket. A rend szempontjából az összkép mégis lassan kezdett csak alakulni, hiszen a táblaszélek megművelése pazarló módon, kényelmi okokból még gyakran elmaradt, ezért erősen gyomosodott és sokáig ruderális sávok éktelenkedtek, amit már senki nem kaszált. Sajnálatos az is, hogy továbbra is érdektelenségbe fulladt a műtrágyás és növényvédő szeres göngyölegek összeszedése, egy-egy munka elvégzése során, amelyek végül az erdősávokban kötöttek ki (néha még közel három évtized távlatából ez, ma is tapasztalható) a kommunális szemét társaságában. A határ elhanyagolt rendje kétségtelenül rányomja bélyegét a terméseredményekre és rámutat az ott gazdálkodók gondoskodásának hiányára is. Visszatérve a már évtizedekkel ezelőtt nyugaton látottakra, bizony még mindig van követni való példa. A magyar gazdákból – tisztelet a kivételnek – még mindig hiányzik az ilyetén igényesség, a természet harmóniájának tisztelete. Kétségtelen, hogy sok tekintetben jelentős hátránnyal indultak a rendszerváltás után a magyarok nyugati versenytársaikkal szemben, de az elmúlt bő negyedszázadban talán nagyobb mértékű felzárkózásra lehetett számítani. Alapvetően azonban a gazdálkodók többségénél nyomon követhető egy intenzív fejlődés, amit sokaknál az uniós csatlakozástól lehetne datálni. Egyre többen használják fel okosan a támogatásokat, egyre többen alkalmazzák a legkorszerűbb technológiai ajánlásokat és egyre eredményesebben gazdálkodnak. Ebbe a szemléletbe már belefér az a fajta igényesség, amit a rend kifejezéssel lehet illetni. A gépész végzettségű gazdálkodók ebben élen járnak, hiszen az ő tanult precizitásuk nagy segítségükre van a gazdálkodás rendjének és környezetük rendjének alakításában. Kifejezetten igényes gazdaságok hívják fel magukra a figyelmet, ahol a határban és a telephelyeken is példás rend uralkodik, amelyet persze sok munkával lehetett megteremteni. Ahol szemet gyönyörködtető rend van, ott egészen biztosan jól mennek a dolgok, hiszen jutott idő a rendet megteremteni. Sokkal kellemesebb az ilyen munkakörnyezet, sokkal jobban érzik magukat az alkalmazottak és nagyobb a mögöttük mérhető teljesítmény. A dolgok tehát összességében jó irányba haladnak és már nincs is olyan messze az idő, amikor a sokáig irigyelt nyugati gazdákat utolérje egy feltörekvő, részben generációváltáson áteső magyar gazdatársadalom. Nem beszélve arról, hogy a küszöbön álló digitális gazdálkodási modell bevezetésének alapja, ki nem mondottan is a rend és precizitás. A digitalizált gazdálkodás szótárában a rend és annak megteremtése persze, csak közvetett módon szerepel, hiszen a digitális technika átveszi a korábban emberfüggő feladatok jelentős részét is. Nem foglalkozik a gazdálkodás – klasszikus értelemben és a szó szoros értelmében vett – rendjével, hiszen az beépül az immár sokadik forradalmi változások közé, és a rendszer részeként lassan természetessé válik.