Itt toporgunk Húsvét előtt, remélve, hogy az ünnepek meghozzák az igazi tavaszt. Eleget küszködtünk már a téllel. A fák rügyei, mint duzzadó remények hordják magukban a jövő ígéretét. A Nap egyre korábban kel, de még erőtlen, mert bágyadt sugarain érződik, mint mindnyájunkon, a téli fáradtság.
Március. A ködös borongás utáni újrakezdés hónapja. Mintha ebben a hónapban lelnénk meg az értelmét mindannak, ami hitet, bizakodást és erőt ad: az újrakezdés lehetőségét és reményét. Nem ezt tesszük-e nap, mint nap, és nem ezt teszi-e a bennünket körülvevő természet is? Folyamatosan megújul. Valami megmagyarázhatatlan belső energia mozgatja a világot, sarkalva mindnyájunkat az állandó újrakezdésre.
Belegondolni is hátborzongató, hogy ennek az újrakezdésnek mi is részesei lehetünk, társai a Teremtőnek, mint ahogy társa a legegyszerűbb földműves is, amikor a jövőbe vetett hittel szórja a magot. A magvető életakarását csak a születés misztériuma múlhatja felül, bármilyen körülmények között jön is világra, akit várunk; kórházban, otthon vagy egy istállóban.
Aki életet ad, a legmagasztosabbat teszi, amit ember tehet.
Így válunk, válhatunk a Teremtő társaivá. Társai leszünk, amikor utódainkkal ajándékozzuk meg a világot és egymást, amikor vetünk, hogy egyszer majd arathassunk.
A természetben élő, a természetből élő ember teremt, és mindenki más csak alkot; épít, szerkeszt, szervez, gyógyít… Mindez persze nem lebecsülendő, mert része az életünknek, de a teremtés lehetősége mégiscsak a mi kezünkben van: a földműves, a paraszt kezében.
Március van. Az élet valójában most kezdődik. A természet most döbben rá, hogy a pattanásig feszült rügyek már nem bírják tovább.
Tavaszt kiáltanak, és kibomlanak, mint a szerelmes lány hajfürtjei az áhított éjszakán.
Március van. A talajmunkák és a kora tavasziak vetésének ideje. Elgondolkodtató, hogy van-e még egyáltalán kora tavaszi növényünk az árpán meg a zabon kívül. Vetünk-e még borsót, lent, cukorrépát, baltacimot, vörösherét, lucernát, vagy elfelejthetjük őket. Herbáriumba és maggyűjteménybe szorultak? Szomorú, de egyre egysíkúbbá és sivárabbá válik a mezőgazdaságunk, akár csak a bennünket körülvevő, értékeit vesztő világ.
Nézzünk a dolgaink után!
Lehet, hogy már februárban pirkadtak a talajok, és vetettünk is – volt erre nemegyszer példa –, de a tavasz mégiscsak márciusban köszönt ránk.
Márciusban, amikor az erdők koronás nagyurai már hátrahagyták agancsaikat, amikor az apró sárga somvirágok csillagként ragyognak az erdők szürke lombtalan egyhangúságában.
És mit látunk a határban?
Szinte agyonnyom bennünket a tavasz madárcsicsergős bódultsága. Atomrobbanással felérő energiák mozdulnak meg a növényekben: nőnek, kibomlanak, fakadnak, virágba borulnak. A friss vetések megduzzadt magvaiból kelt csíranövények, mint megannyi apró vulkán, sorjázva törik át a földet.
Jó telünk volt. Hideg, de csapadékos, bár január közepén 10 oC-t is meghaladó melegrekordok is előfordultak. Az ősziek jól teleltek, a tavasziak számára meg ideális talajállapotot eredményez a barázdákba beszivárgott téli csapadék.
Vigyázzunk rá! Őrizzük meg, mert aszály – ne így legyen! –, de még ezután is jöhet. Most persze más a helyzet; reményteli évnek nézünk elébe, még akkor is, ha tudjuk: az időjárás kiszámíthatatlan.
Az elmúlt évben rendeztünk egy konferenciát az aszályról. Tanulságos volt. Főleg a kukorica sínylette meg a szárazságot, pedig; mint takarmánynövényre, leginkább erre van szükségünk.
Az aszály-konferenciánknak volt egy mottója, amelyet ezúttal is olvasóink a gazdák szíves figyelmükbe ajánlunk:
„Készüljünk fel a rosszra, hogy jól jöjjünk ki belőle”.
Vagyis fel kell készülnünk arra, hogy nem minden a kedvünk szerint alakul. Tudnunk kell alkalmazkodni a folyton változó közgazdasági és környezeti viszonyokhoz.
Március van. Tavaszváró bizakodással fürkésszük a jövőt. Latolgatjuk az időjárás várható hatásait, meg a magunk munkájának szakszerűségét. Így tettem, úgy tettem. Jól tettem? Nincs két egyforma év, nincs két egyforma talajállapot. Meg kell találni azt a lehetséges optimumot, aminek utána – kicsit az ég felé pislogva –, nyugodtan mondhatjuk: a többi már nem a mi dolgunk.
A tábla széléről 2008-ban – Dr. Bódis László
Dr. Bódis László blogja
Dr. Bódis László (1942-2019)
Eredetileg a pálya széléről akartam jelentkezni, mondván, hogy onnan szoktak bekiabálni az okoskodók a pályán küszködőknek. Valahogy én is így érzem magam, amikor a taccsvonalról próbálok beleszólni a „nagyok” dolgába vagy azokéba, akik ténylegesen művelik a szakmát, esetleg amikor csak el akarom mondani a gondolataimat, netán zsörtölődéseimet, amik néha eszembe jutnak; koromnál fogva már egy kicsit kívülállóként.
