A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szeptember 4-i közleményében adott hírt arról, hogy a hazánkban 2012 óta ritka kóborlóként számon tartott madárfaj idén sikeresen költött Hódmezővásárhely külterületén.
A feketeszárnyú kuhit (tudományos nevén Elanus caeruleus, angol nevén black-winged kite vagy black-shouldered kite) eddig rendkívül ritka kóborlónak jegyezték hazánkban, ugyanis eddig csak pár alkalommal figyelték meg hazánk területén az idei évi fészkelése előtt:
- 2012 augusztusában Csákváron a Csuka-tónál;
- 2018-ban Kunszentmiklós településen, a bösztöri vasútállomás területén;
- 2020-ban Sumony, Cegléd és Jászivány térségében;
- 2021-ben Dunaszegen;
- 2022 óta több alkalommal is megfigyelték egyetlen példányát a Körös-Maros Nemzeti Park területén;
- 2022 és 2023 telén egy példány áttelelését figyelték meg Hódmezővásárhely területén.
Idén május 8-án ismét feltűnt a faj egyetlen példánya, és a hónap végéig több alkalommal látták. Ezt követően nem találkoztak vele egészen addig, amíg Horváth Éva (Széltapogatók Nonprofit Kft.) a nyáron meg nem találta a fészkét hódmezővásárhelyi Fehértó térségében, egy kis facsoportban. A két kifejlett madár négytojásos fészekaljából végül két fióka kelt ki.
Veszélyeztetettsége
A feketeszárnyú kuhit Természetvédelmi Világszövetség Vörös listája a nem fenyegetett (least concern, LC) kategóriába sorolja, Magyarországon azonban védettséget élvez – egy példány természetvédelmi értéke 50 000 Ft.
Rokonság
A feketeszárnyú kuhi a madarak osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj. A vágómadárfélék közé számos hazai, nálunk rendszeresen fészkelő madárfaj is tartozik, így távoli rokonai az új költőfajunknak például:
- parlagi sas (Aquila heliaca),
- szirti sas (Aquila chrysaetos),
- héja (Accipiter gentilis),
- darázsölyv (Pernis apivorus),
- vörös kánya (Milvus milvus),
Alfajok
A feketeszárnyú kuhinak három alfaját különbözteti meg a szakirodalom. Az alapfaj (Elanus caeruleus) fészkelt idén hazánkban. Elterjedési területeiket tekintve:
- Elanus caeruleus: Szaharától délre eső térségekben;
- Elanus caeruleus vociferus: Indiában, a délkelet-ázsiai szigetvilágban, a Maláj- és az Indokínai-félszigeten;
- Elanus caeruleus hypoleucus: Új-Guineán fészkel.
Elterjedés és magyarázatok
A világon mintegy 330 ezer költőpárt tartanak számon, a növekvő európai állományt jelenleg 1100-2600 párra becsülik. Afrikában a Szaharától délre fekvő szavannai térségben, Ázsia trópusi területein, illetve Európában az Ibériai-félszigeten honos.
Az alapfaj dél-európai fokozatos elterjedése, a sikeres költések növekvő száma a klímaváltozás számlájára írható, és várhatóan tovább fog növekedni a költőpárok száma. Közép-európai előfordulásának növekvő esélye annak tudható be, hogy a költési idő után egyre több kóborló példány húzódik feljebb észak-északkeleti irányba Európában, és a jelek szerint most már potenciális költési helyként is tekinthet a Kárpát-medencére is.
Leírás
A feketeszárnyú kuhi a vörös vércséhez hasonló méretű, de annál erősebb testű ragadozómadár, testhossza 30-37 cm, szárnyfesztávolsága 77-92 cm. A tojó nagyobb (219-343 g) a hímnél (197-277 g). Szemei sötétvörösek, testének hasi része fehér, hátoldala kékesszürke, a szárnytollai – nevéből is következtethetően – feketék. Feje a testéhez képest viszonylag nagy, a farka rövid. Erős, fekete karmokban végződő lábai sárga színűek.
Életmód
A feketeszárnyú kuhi nomád életmódot folytat: nagy távolságokat tesz meg zsákmányszerző repülésein, és vadászatra alkalmas területek után kutatva. Jellemzően a nyílt élőhelyek ragadozómadara, leginkább a szavanna jellegű területeken, fás legelőkön terjedt el.
Jellemzően egy kiemelkedő pontról vagy a levegőben vadászik. Főként rovarokat, gyíkokat, kisebb énekesmadarakat ejt el, de ha lehetősége van rá, a szántóföldön is tizedelheti a rágcsálóállományt.
Fészkelés és költés
A kuhipár tüskés bokorba rakja fészkét, amelynek alapanyagait a hím hordja, míg a tojó kialakítja a fészket. Fészekalja 3-5 tojásból áll, melyeken 26 napig kotlik.
Az alapfaj a megfigyelések szerint az 1970-es évektől kezdve Délnyugat-Európában is költ (első sikeres fészekrakást és költést Európán belül Portugáliában, 1944-ben jegyeztek fel). A költőpárok száma erősen megemelkedett 1970 és 1990 között a kontinensen, majd a 2000-es évek felé lelassult a növekedés.
Hogyan tovább?
A szakemberek bíznak benne, hogy sikeresen megtelepedik hazánkban, gyarapítva ezzel a ragadozómadaraink fajszámát. Az idei sikeres költést követően a fészkelő párt és két fiókáját meggyűrűzték, így több eséllyel lesz lehetőség a folyamatos tanulmányozásukra.
A cikk képeinek forrása:
- Horváth Éva fotói (Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapjáról)
- Thai National Park official website
Kapcsolódó cikkek:
