Vannak az ember életében olyan időszakok, amikor elmeditál az élet különféle dolgain. Magam is így voltam éppen tíz évvel ezelőtt amikor ezt a bevezetőt megírtam az Agrofórum júliusi lapszámába.
„Az életnek akkor van értelme,
ha másnap van miért felkelni”
Egy szűk körű megbeszélésen hangzott el a fenti idézet a munkanélküliség kapcsán, amely, ne tagadjuk, sajnos növekvő tendenciát mutat, különösen faluhelyen.
Milyen perspektívája van annak a gyermeknek – ezt Németh Tamás akadémikustól hallottuk egyszer -, aki soha nem látta a szüleit dolgozni menni. Mert nem volt hová.
Milyen élet az, amely a cél nélküli vegetálásban merül ki, mert egyre több kistelepülésen esélye sincs senkinek, még hogyha akarna is, hogy munkát találjon.
Az évek meg múlnak, és ebben a demoralizált világban egy idő után már a szándék is megfakul, hogy egyáltalán dolgozni akarjon. Így azután az a szegényes porta is, amelyen az életét tengeti – a segélyből, amelynek nagyobb hányada sokszor a kocsmába vándorol -, egyre elhanyagoltabbá válik. Omlik a fal, beázik a tető, gazban áll a kert, és lassan a házhoz hasonlóan összeomlik minden, mint ahogy a jövőbe vetett remények is.
Az értelmét vesztett lét láttán, valahogy a kedvem is elment attól, hogy bevezetőmben – ahogy megszokhatták – lírai hangvételű ábrándozásaimmal köszöntsem a tisztelt olvasót. Sokkal súlyosabb kérdés ez annál, minthogy az erdő-mező virágainak bódulatával elmenjünk mellette.
A falu magára hagyatott – ami sokakat egyáltalán nem érdekel -, és a kisember kétségbeesett kiáltása legfeljebb a falu határáig hallatszik.
Lassan elsorvad minden, a hitük, az önbecsülésük, mint ahogy elnéptelenednek a templomaik is, ahova már csak hébe-hóba jut el a pap, meg az iskolák is, amelyekbe lassan se gyerek, se tanár.
Milyen igaza van Reményik Sándornak, hogy csak azt ne hagyjátok: a templomot és az iskolát. Mert mi más képezheti egy társadalom alapját, mint a hit és a tudás. És itt nem akarom a hit szót annak vallási értelmére leszűkíteni. Hit nélkül egyszerűen nincs semmi. Pontosabban csak a semmi van. Ha nem hiszünk a jövőben, az álmainkban, egymásban, a barátságban, a felemelkedésben, a gyógyulásban, abban, hogy jó aratásunk lesz és jó áron tudjuk a terményeinket eladni, akkor nincs értelme semminek. Ha nem hittünk volna a munkánk eredményében, akkor el sem vetjük a magot, az új élet hordozóját. Minek? Miért költünk talajművelésre, vetőmagra, műtrágyára, növényvédelemre, ha nem abban a hitben, hogy az áldozatért az élet bőséges terméssel kárpótol majd.
A hit mellé tegyük oda a tudást is: a templom mellé az iskolát. A hit csak álmodozássá válik, ha nem párosul mellé a tudás, amely az ismeretek tárházával szolgálja hitbéli céljainkat.
Megállunk a rogyadozó kerítés mellett. Tudja-e a magamfajta városivá silányult ember, hogy mi van odaát. Odaát nem a légkondicionált irodák, üvegpaloták kikent-kifent értéktorzultsága csillog, hanem a nyomor reménytelensége pislákol.
Valakik úgy gondolták – és erről majd még lesz módunk a bővebben beszámolni – hogy életre keltik ezeket a pislákoló lángokat, egy most induló program keretében, melynek címe: „Falu, város, zöldség, gyümölcs”.
Nem odafönt. Az messze van. Itt lent, a maguk erejéből. Attól a szándéktól vezérelve, hogy értelmet adjanak az életnek, kitörési lehetőséget kínálva azoknak, akikben még szunnyad a vágy egy élhetőbb élet iránt.
A maguk erejéből szervezni, szövetkezni, együtt gondolkodni, munkalehetőséget és piacot teremteni. Ilyesféle gondolatokat fogalmazott meg – az üzleti érdekek és újabb fejlesztési lehetőségek szem előtt tartása mellett – egy szociálisan érzékeny gazdasági szervezet a reményt vesztettek számára, akiknek az élet szűk marokkal mérte az esé-lyeket.
Célokat mutatni, és eszközöket adni a felemelkedéshez, hogy legyen miért másnap is felkelni.
A tábla széléről 2008-ban – Dr. Bódis László
