Ez a múltba vesző írás a vége felé egy idézettel köszön el az Olvasótól: „Csillagnak jöttem, s eltünök majd, ha üzenetem által adtam.” Csillagnak születtünk, dolgunk van a világban, üzenet hordozói vagyunk. és még egy idézet, a nagyfeszültségű vezetékek feladatát példázva: „…nem tudjuk, honnan, nem tudjuk kinek, de rajtunk megyen át az üzenet. Az ismeretlen igét hordja vállunk, bennünket ide állítottak állunk.”
Többen is megkérdezték tőlem, hogy miről fogok írni, ha elfogynak a régi magyar hónapelnevezések. Nem tudtam válaszolni, de arra gondoltam, hogy a természetben, a mezőgazdaságban annyi szépség és annyi rejtély van, hogy bizonyára adnak új meg új témát, amelyek nyomán Önökkel is megosztható gondolatok születnek.
Augusztus. Szép ez a hónap. Még sugárzik a nyár forrósága, de a hónap vége felé, úgy Szent István után, már van valami őszi borzongás a levegőben. Elmerengünk néha az álmosító délutánokon meg a csillaghullásos estékben. A tekintetünk messze néző lesz, a gondolataink elkalandoznak a múltba is meg a jövőbe is; szépek is, meg egy kicsit szomorúak is. Szépek, mert a múltat valahogy mindig megszépíti az idő, ami tudjuk, hogy nem igaz, csak a régmúlt eseményekből valahogy a szebbek maradnak meg emlékezetünkben. Szomorúak is, mert látva a jelent, és csak sejtve a jövőt, nem táplálhatunk hiú ábrándokat.
Ilyenkor talán egy szusszanásnyi időnk is van, hogy belefeledkezzünk a gondolatainkba. Learattunk, betároltunk, eladtunk, – vagy csak akartunk? Az azért mindig megnyugtató érzés a gazdának, még ha kétségei is vannak az értékesítést illetően, hogy legalább már fedél alatt van a termény.
A kukoricák már szépen mutatják magukat. A napraforgók lassan meghajták a duzzadó magvaktól elnehezülő fejüket; hol van már a Nappal farkasszemet néző büszkeségük?!
A cukorrépa – ahol van még – egy-egy forró napon szinte belefonnyad a földbe. A burgonyák hízókúrája tart még ugyan, de parásodó héjuk lassan raktárfalat von minden egyes gumó köré. A vetésre szánt repcemagvak egyre türelmetlenebbül mocorognak a zsákban. Közeleg a hó vége, lassan szeretnének már a magágyba feküdni, hogy azután egy kiadós eső hatására újra életre fakadjanak. No de ne ragadjunk le a szántóföldi növényeknél. Most van szezonja a szabadföldi zöldségfélék némelyikének, és ilyenkor reped a dinnye kongó harsanással, amikor beléhasít a kés.
A gyümölcsök java már leérett, de az őszibarack most az igazi, mikor édes leve végigcsorog a kezünkön, hogy azután a könyökünkről egyenesen a nadrágunkra csöppenjen. A pirosló szilvák is bekékülnek lassan, és az almásokban is megindul a sürgés-forgás. A szőlősgazdák egyre gyakrabban látogatják a pincék környékét, nemcsak a termést meg a közelgő szüret idejét latolgatva, de az egyre jobban ízlő és fogyó tavalyi bor, és az egyre sokasodó seregélyek miatt is.
Elgondolkodom. Magam sem tudom igazán, hogy a múltról, vagy a jövőről ábrándozom. Beesteledett. Nézem a tejutat – micsoda csillagkavalkád, vagy inkább rend. A fekete égboltról leszalad egy-egy hullócsillag és elvész a semmibe. Azt mondják amikor lehullik egy csillag, akkor valaki elköltözik ebből az árnyékvilágból. Igaz lenne? Ki tudja. Eszembe jut egy régi vers, ami arról szól, hogy mindnyájan csillagnak születtünk, mindnyájunknak dolga van a világban és valamilyen üzenet hordozói vagyunk. Igy végződik: „csillagnak jöttem, s eltűnök majd, ha üzenetem által adtam”. Szép ez az esete és szép lesz a holnap is, mert a természet mindig nyújt valami újat, meglepőt.
Igen, a természet, amely szinte kifogyhatatlan tárháza a változékonyságnak és amely gondolatokat ébreszt, csak figyelni kell rá.
Lám-lám, ahogy most is. Lehullott egy csillag és elindult egy kéz, hogy papírra vesse ezeket a kissé kesze-kusza, de valakiről mégiscsak árulkodó gondolatokat.
A tábla széléről 2006-ban – Dr. Bódis László
