A közelgő vetésidőben a végtermékről szólni logikátlannak tűnik. A kenyér íze elsősorban a pékeken, a tésztakészítésen, meg a sütési technológián múlik. Azért az sem mindegy, hogy milyen fajtát választunk, milyen agrotechnikát alkalmazunk és máris eljutottunk a vetéshez. Így formálódik a Jóisten ege alatt a kenyér íze; vetéstől aratásig.
Valamikor réges-régen olvastam egy népmesét, amelyik a fenti címet viselte. Lényegében arról szólt, hogy volt egy király, aki elzavarta a szakácsát, mert telhetetlenségében újabb és újabb ízeket, ételeket kívánt, de az ínyencmesternek elfogyott a tudománya. Étel nélkül maradt hát a király, és az éhségtől vezetve hamarosan megbocsátott volna a szakácsnak, aki akkorra már messze földön járt. Elindult hát alattvalóival a király, hogy megkeresse a szakácsot. Jó időre meg is lelték; egy fa tetején gubbasztott egy vekni kenyérrel a hóna alatt.
– Vágjátok ki a fát! – szólt a király az embereinek, mert a szakács sehogy se akart lejönni.
Recsegtek, ropogtak az ágak, és a szakács ijedtében kiejtette a kenyeret a kezéből.
– Mi ez? – kérdezte a király.
Hát ez csak egy kenyér – mondták az alattvalói –, nem királynak való, szegény ember étele az.
A király ennek ellenére megkóstolta, mert már kopogott a szeme az éhségtől. Csak ette, ette, és majdnem az egészet befalta.
– Ilyen finomat még életemben nem ettem – szólt a király” és odafordult a reszkető szakácshoz megbocsátón:
– Megparancsolom neked, te szakács, hogy ezentúl mindennap az ételek mellett kenyér is legyen az asztalon.
Ezzel vége is a mesének. Tudjuk, a kenyér íze mással nem pótolható.
– Csak Kenyér legyen az asztalon – mondták a régiek, mert akkor még volt becsülete. Kenyér, amely elválaszthatatlanul része az életünknek, a történelmünknek, a vallásainknak úgy is, mint táplálék és úgy is, mint mitikus erejű, testet öltött valóság.
Ilyenkor októberben, amikor az őszi vetések ideje van, azért időzünk el egy gondolattal a búzánál, mert most kell eldöntenünk, hogy miből lesz kenyérnek való, és miből csak takarmány vagy egyéb meghatározott célú árualap. Legalábbis azt hisszük, hogy döntünk, pedig csak a szándékot realizáljuk, amikor az elővetemény helyzetet mérlegeljük, amikor fajtát választunk, műtrágyaszintet állítunk be, területet jelölünk ki. Csak a szándékot, mert a legfontosabbak, a hőmérsékleti és csapadékviszonyok majd a tenyészidő folyamán alakítják ilyenné vagy olyanná a termést. Ennek kapcsán jövőben egyre több körülményt kell figyelembe vennünk, mint például a globális felmelegedés hatása, a csökkenő vízkészletek, a szélsőséges időjárás, amelyek sokszor egymás hatását felerősítve jelentkeznek, és befolyásolják a termesztés eredményességét. Az időjárás – tapasztaljuk – egyre kiszámíthatatlanabb, amelynek kedvezőtlen hatásait, kizárólag az agrotechnikával tudjuk enyhíteni. Ezért tartjuk fontosnak, hogy minél több technológiai ismeretet, a magas szinten gazdálkodók gyakorlatát közvetítsük Olvasóink felé.
Előző lapszámunkban már, bemutattuk néhány gazdaság búzatermesztési technológiáját (51-52. oldal) azzal a céllal, hogy ötleteket adjunk a vetést megelőzően.
Vetésidő van, ezért most az egyik legvitatottabb kérdéssel a csíraszámmal foglalkozunk, hiszen manapság annyi mindent hallani erről. Fontos ez a költségek miatt is, meg azért is, mert a vetésekkel alapozzuk meg a termést, és ami ezután történik csak részben múlik rajtunk, vagyis a későbbiekben alkalmazott technológia, növényápolás és növényvédelem milyenségén, a többit a természet adja hozzá vagy veszi el. Sok mindenre kell figyelnünk, a talajmunkától a gépek beállításáig, meg olyanokra is, mint például a korai vetések esetében egyre gyakrabban fellépő vírusfertőzések és azok vektorai, amelyek először néhány éve a korán vetett őszi árpákon jelentkeztek, de mára már a búzát sem kímélik.
Időszerű lenne még beszélni a hátralévő betakarítanivalókról, a kukorica piacáról, a szigorodó intervencióról, a felvásárlási határértékekről, de most a kenyérről szóló mese adta a témát, ami a búzavetésekhez vezetette el a gondolatainkat.
Így zárul be a kör: vetéstől aratásig. És közben mennyi minden történik, amelyben a természet áldásos vagy ártó szándékát próbáljuk kihasználni, esetleg elhárítani.
Most a vetésről beszélünk, de már az aratásra gondolunk, hiszen mi más vezetne bennünket, mint a beteljesülés reménye: búza, liszt és végül a kenyér.
A tábla széléről 2006 októberében – Dr. Bódis László
