Latolgató

A kökénybokrok menyasszonyi dísze már hervadóban van, és az idő is egyre melegebbre fordul. Egy ember megy az úton. Nekifeszül a szélnek. Cserzett arca és keze elárulja, hogy nem városi ember. Léptei nehezek, mintha csizmáival mindig a sarat taposná.

Az idén már márciusban letudtuk a nagy ünnepeket és a böjti szelek is kinyargalták magukat a még jobbára kopasz határban. Meg-meghempergőztek a szépen fejlett őszi vetéseken, megcibálták az út menti fák frissleveles ágait, és ahol kicsit lazább talajt fogtak, jót markolva belőle szétszórták, amerre jártak, és ahol arra semmi szükség nem volt.

Az ember meg fejébe húzza a kalapját, időnként hátat fordított a fel-feltámadó süvítésnek, és a szemét dörzsölve morogja:

A fenébe. Abbahagyhatná már!

Annak ugyan mondhatta. A szél játékos kedvében volt. Körbeugrálta, mint a gidák az anyjukat.

Kéne a kalapom mi? – zsörtölődött tovább az ember. – Bár azt se bánnám, csak a vetéseimről el ne vidd a „fődet”.

De a szél ezt már nem hallotta, messze járt, árkon-bokron is túl, és átlebbent a földek felett a maradék fény felé, hogy lenyugtassa a Napot.

Az ember meg csak ment az úton. Szeméből már kidörgölte, arcáról letörölte a böjti szelek homokverését.

Remélem, ez a hónap jobb lesz, mint a tavalyi, amikor az áprilisi fagy egy éjszaka áthúzta a gyümölcstermesztők számításait. Bár kitudja? – morfondírozott magában. Egy biztos: a legnehezebb hónap előtt állunk. Sűrűsödnek a feladatok – a napraforgó meg a kukorica vetése, aztán a repce és a kalászosok növényvédelmi munkái. Soroljam? – és tovább fűzte a gondolatokat latolgatva a jövőt: – Lehet, hogy többet kellene vetni kukoricából, persze kitudja maradnak-e az árak? Valamennyivel biztos, hogy lejjebb mennek, de mennyivel? Persze függ majd az időjárástól, meg a tavalyi készletektől, ahogy szinte minden ezektől függ. Azután itt van a napraforgó. Lehet, hogy abból is többet kellene vetni? Hm… ilyen árak mellett csak megérné… Meg annak nem is ingadozik úgy a termése, mint a kukoricáé. Az elmúlt évi szárazság ellenére is elég elfogadható termést adott.

Hogy azután Európában – mások is felbuzdulva az árakon – mennyivel vetnek nagyobb területen? Ez is nagy kérdés. Egyáltalán reális ez az árfelhajtás?

Az ember valami gyanúsat sejt az irreális árajánlatok mögött. Van itt egyáltalán kereskedés, vagy csak egyre magasabbra tornászott árak vannak valódi árumozgás nélkül?

Egy biztos: aki a sor végén áll, mindig az „szívja meg”. Amikor én a termelő – mondja az ember – azt hiszem, hogy jól jártam, a következő kanyarban veszem észre, hogy nem a felvásárlási árak mentek az „égbe”, hanem mind az, amit költségként befektetni kényszerülök.

Messzire vezet ez az okoskodás, és talán hiábavaló is, mert a kételkedés itt nem segít hozzá a gondok megoldásához.

A lényege, hogy mindenből többet kellene termelni, – mondják – mert a Világ egyre több élelmiszert igényel. A távol-keleti országok szinte korlátlan piacot jelentenek a jövőben – legalábbis ezt hallottam múltkor egy rendezvényen az FVM-ben. „Termeljünk több kukoricát”, ez volt a címe.

Azt ígérték a szervezők, hogy az ott elhangzott előadások anyaga valamilyen formában majd megjelenik az Agrofórumban.

Mindenesetre jó lenne, ha az áprilisi számban találkoznék vele, hátha kapok néhány ötletet, amelyeket még a vetési szezonban hasznosítani tudok.

Persze ha lesz időm, meg erőm a munka mellett még olvasgatni is.

• Arra van időnk, amire akarjuk – szólal meg egy belső hang.

• Könnyű azt mondani – morgolódott magában az ember, aztán felnézett az égre. Lehet, hogy segítséget várt, de az is lehet, hogy csak a Holdat nézte, ahogy vöröslő karéjjal emelkedik a horizont fölé, mint ahogy a Nap vele átellenben az előző este nyugovóra tért.

A tábla széléről 2008-ban – Dr. Bódis László