A téli időszakban sokak kedvelt elfoglaltsága a madarak etetése. Ezzel részben segítünk az áttelelő madárfajoknak a téli táplálékhiány átvészelésében, részben pedig igen szórakoztató is az etetőn összegyűlt különféle állatok tevékenységét figyelni.
A madáretetőn, ha szerencsénk van, illetve ha „szerencsés” helyen van az etetőnk, akkor nagyon sokféle állattal találkozhatunk. Érdemes részletesebben is megismerkedni velük.
Ritkábban megjelenő téli madarak
A madáretetők vendégeinek száma és faji összetétele döntő mértékben függ az etető elhelyezkedésétől, illetve annak tágabb környezetétől. A nagyvárosok belső területein a madárfauna meglehetősen szegényes és szinte csak némi veréb, galamb, esetleg feketerigó, illetve dolmányos varjú népességre szorítkozik.
Nincs sok csodálni való ezen, hiszen a nagyvárosok épített környezete, a növényzet mint közvetlen, vagy közvetett táplálékforrás durva hiánya nem igazán teszi lehetővé más fajok megélhetését.
A városok szélein, a kertvárosi zónában, illetve a vidéki településeken ezzel szemben sokkal nagyobb a fajgazdagság. Sokkal nagyobb mennyiségben vannak jelen különféle növényzettel borított területek, amelyek táplálék forrásként és búvóhelyként is szolgálnak.
Ezeken a területeken már sok esetben a széncinege (Parus maior) a leggyakoribb látogató, de alkalmanként akár még faunisztikai ritkaságnak számító madárfajok is megjelenhetnek az etetőket vizslató házigazdák szemei előtt.
Ha már a cinkefajoknál vagyunk, érdemes lehet megfigyelni az általában csapatokban mozgó, vándorló széncinkéket, mivel több, ritkább cinkefaj sok esetben hozzájuk csapódva járja a különböző etetőket.
A kékcinege (Parus coeruleus) már kevésbé gyakori, mint a széncinke, de azért szinte mindenütt lehet vele találkozni. Az alapvetően kopottas, szürkés színű, de fekete „sapkájáról” könnyen felismerhető barátcinege (Parus palustris) már ritkább faj.
E két cinkefaj közös jellemzője, hogy csőrük viszonylag kicsi, így – bár képesek ugyan kikopácsolni a napraforgó héját, hogy a belsejéhez hozzáférjenek – szívesebben eszik a napraforgótörmeléket, mint a tiszta, nagy szemű napraforgómagot. Ezért is jobb, ha a tiszta napraforgó helyett az olcsóbb, törmelékes, szennyezettebbet választjuk, ha módunk van rá.
Még náluk is jóval ritkább faj a fenyvescinege (Parus ater), amelyet leginkább egy „zanzásított” széncinkéhez lehet hasonlítani, mivel színezete hasonlít rá (bár jóval fakóbb színvilágú), de szögletes, fehér tarkófoltja alapján könnyű felismerni.
Ez a faj viszont testéhez képest aránylag nagy, „széncinke méretű” csőrrel rendelkezik. Ugyanúgy a többi cinegével közös csapatban járnak kertről kertre, és ahol eleséget találnak, ott tovább maradnak, hogy táplálkozhassanak.
Zsírral is etethetünk
Velük ellentétben a nagyon apró csőrű őszapó (Aegithalos caudatus) inkább önállóan alkot csapatokat. Ez a faj nem képes feltörni a napraforgó héját, így csak a törmelékes etetőanyagból tud táplálkozni. Viszont a kilógatott féldiókba, vagy a fák törzsére, vázágaira kikent sertészsírt szívesen fogyasztja.
A cinkékkel ellentétben az etetőkön felbukkanó pintyféle, magevő madarak a sertészsírral nem lakathatók jól. Ezek a jószágok csak magokat és rügyeket fogyasztanak, mivel erős, kúpos csőrük csak erre a célra alkalmas.
A verebek kivételt képeznek, mivel élelmes madarak lévén szinte mindent képesek elfogyasztani. A verébcsapatokhoz társulva több, ritkább pintyféle madár is megjelenhet a napraforgómaggal megrakott etetők körül.
Ilyenek pl. a fenyőpinty (Fringilla montifringilla), a citromsármány (Emberiza citrinella), vagy a jellegzetes szárnycsíkjáról könnyedén felismerhető zöldike (Carduelis chloris). Közös jellemzőjük ezeknek a fajoknak, hogy általában csapatokban mozognak, az etetőkön is így jelennek meg.
Vannak ugyanakkor olyan magevésre specializálódott madárfajok is, amelyek kerülik mások, sőt még fajtársaik társaságát is. Ilyen faj pl. a meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes), vagy a (hím példány esetében) rikító színű süvöltő (Pyrrhula pyrrhula).
Ez utóbbi fajt sokszor tévesen piróknak is hívják a hím egyeden látható élénk kárminvörös színű foltok miatt. A tojó ennél a fajnál ugyanakkor jellegtelen, szürkés színű, fekete „sapkával”.
Ahol az etetők nagyobb madárnépességet vonzanak egy adott területre, ott óhatatlanul megjelennek a ragadozók is. Bár az etetőn sertepertélő madarakra leginkább a házi macskák jelentenek veszélyt (ezért is kell az etetőt „macskabiztos” helyre kitenni), de a levegőből is érheti a táplálkozó madarakat maglepetés.
Hazánk egyik gyakori, bár ritkán szem elé kerülő ragadozó madara, a karvaly (Accipiter nisus) hamar rájön, hogy az etető környezetében a nagyobb madár egyedszám számára egyfajta terített asztalt jelent és időnként meg is látogathatja az etetőinket zsákmányszerzés reményében.
Ne üldözzük el, mivel egyrészt lehetetlen vállalkozás, másrészt védett fajról van szó, harmadrészt pedig a karvaly és más ragadozó madarak is szerves részei az agrár-ökoszisztémának! Inkább örüljünk a jelenlétének, mivel az a napjainkban oly szívesen és gyakorta emlegetett biodiverzitás magasabb szintjét jelzi.
Nem csak a madaraké a világ
A madáretetőkön felhalmozott táplálék a madarakon kívül más fajok számára is kívánatos lehet, így ha hozzáférnek, akkor fel is fogják használni az ott fellelhető biomasszát táplálék gyanánt.
Az etetőben, illetve az onnan kiszóródott napraforgó- és egyéb magok nagy mennyisége óhatatlanul vonzza a különféle éhes rágcsálókat. A kertekben a hazai egér- és pocokfajok nagy része táplálékforrásnak tekintheti ezt az ingyen táplálékot.
Városi környezetben csatlakozhatnak még hozzájuk a rendkívül élelmes, ravasz vándorpatkány (Rattus norvegicus) egyedek is. A rágcsálók megjelenése a madáretetők környezetében alapvetően közegészségügyi probléma.
Kertes, családi házas környezetben általában egy jó, egerésző házi macska megoldja ezt a problémát. Ha az etető jó elhelyezése folytán az arra beszálló madarakban nem is tud kárt tenni, de kíváncsisága folytán ott fog lesni az etető környékén, amely a különféle rágcsálók számára nem éppen egy életbiztosítás.
Macska híján biocidek
Ha nincs macsek, akkor a nemkívánatos rágcsálók elpusztításáról nekünk kell gondoskodni. Ez – lévén közegészségügyi probléma – csak közegészségügyi irtószerekkel, azaz biocidekkel oldható meg.
Egy rágcsálóirtó szerelvényben (egérdobozban) kihelyezett mérgezett csalétek jó eséllyel megoldhatja a gondot, ha olyan formulációt választunk, amelyet a rágcsálók ebben az élelemgazdag környezetben is előnyben részesítenek a kiszóródott terménnyel, jellemzően a napraforgómaggal szemben.
Erre a célra legjobb az olajos pép formula. Ugyanakkor célszerű, ha a csalétekben levő hatóanyag nem bromadiolon, mivel arra sok hazai rágcsálópopuláció már rezisztens.
Szerencsére nem csak ilyen jószágokkal futhatunk össze a madáretető környezetében. hazánk egyik legkedveltebb rágcsálója, a mókus (Sciurus vulgaris) az enyhébb téli napokon sokszor jön elő, és éhségét ilyenkor vagy az elraktározott magokból fedezi, vagy keres újabb táplálékokat. Mivel szereti a napraforgót és kellően ügyes is ahhoz, hogy azt szinte bármilyen etetőből kiszedje, így ne csodálkozzunk, ha megjelenik az etetőn.
Ne zavarjuk el, hiszen nem fogyaszt olyan sok magot, hogy ezen ok miatt az etetőre járó madarak éhesen maradnának! Inkább örüljünk a jelenlétének, mivel ez a bohókás kis állat is környezetünk része és nélküle az amúgy is szürke, lehangoló téli időszak még sivárabb lenne.
Hertelendy Péter
Her – Ba Kft.
