A napraforgó-peronoszpóra: egy régi betegség új vonatkozásokkal

 A napraforgó-peronoszpóra régóta jelenlévő betegség hazánkban és világszerte. A „régóta ismert” kifejezést nem véletlenül hanyagoltuk a bevezetésben, hiszen ez a betegség is jó példa arra, hogy hosszú ideje „velünk élő” növényi kórokozók okozhatnak még meglepetéseket a gazdáknak és a kutatóknak. A napraforgó peronoszpórájára különösen igaz ez, ha az elmúlt pár évet, vagy akár csak a jelen gazdasági évet tekintjük. Az elmúlt években többször adtunk számot különböző fórumokon (pl. növényorvos továbbképzések, szakcikkek, PlasmoProtect Kft. honlapja) a napraforgó-peronoszpóra hazai elterjedéséről, az ellene való védekezés nehézségeiről. Ebben a cikkben ezeket az ismereteket összegezzük, kiemelve azokat a tényezőket, amelyeknek figyelembe vétele a gazdálkodás és a növényvédelmi gyakorlat szempontjából elengedhetetlen.

A napraforgó-peronoszpóra jelentősége

A napraforgó-peronoszpóra kórokozója az Oomycota törzsbe tartozó Plasmopara halstedii. A kórokozó biotróf, tehát csak élő növényen képes élni és szaporodni. Ez egyben azt is jelenti, hogy a megbetegedett növények jelentős része egészen a vegetációs idő végéig életképes és fertőzési forrás. Ellentétben sok növénybetegséggel, a napraforgó-peronoszpóra tünetei könnyen felismerhetők már a kezdeti stádiumban is. Ugyanakkor a betegség nem gyógyítható, vagyis az elsődleges (legsúlyosabb) tünetek nem orvosolhatók állománykezeléssel.

A kórokozó igazi ereje nagyfokú változékonyságában rejlik. Az elmúlt évtizedben új, az eddigieknél agresszívabb P. halstedii változatok (ún. patotípusok) jelentek meg világszerte, amelyekkel szemben a széleskörűen használt napraforgóhibridek jelentős része nem rendelkezik ellenállósággal. Ez alól természetesen a Magyarországon termesztett napraforgóhibridek sem kivételek. Az idei évben eddig 21 különböző magyarországi helyről gyűjtöttünk vagy kaptunk peronoszpórával fertőzött mintákat. A fertőzött növények aránya 5-30% között volt. A mintákból izolátumokat készítettünk, amelyek patotípus-besorolása folyamatban van.

A betegség kialakulása, tünetei

A napraforgó-peronoszpóra elsődleges tünete a talajból vagy a kaszatból történő, ún. szisztemikus fertőzés eredménye, a törpülés. A fertőzés ebben az esetben a napraforgó fejlődésének korai szakaszában (csírázástól kezdve kb. 4 pár leveles korig) következik be. A növények visszamaradnak a növekedésben (1. kép), „káposzta-jellegűek” lesznek, mivel kifejlesztik az egészséges növényekre jellemző levélszámot, amelyek sűrűbben jelennek meg a beteg egyedeken. A levelek színén, az erek mentén sárgulás (klorózis) (2. kép), a fonáki részen pedig hófehér bevonat keletkezik. Utóbbiak a továbbterjedéshez szükséges ivartalan képletek (sporangiumtartók és sporangiumok, melyekben a rajzóspórák képződnek). Ezek képesek a szél és az eső segítségével újabb növényeket megbetegíteni (másodlagos fertőzés). Az elsődleges fertőzés következtében nem alakul ki tányér, vagy fejletlen lesz, steril kaszatokkal.

1. kép A beteg növények törpülése egy napraforgó-állományban (Fotó: Pálinkás Z., 2017)

2,kép A napraforgó-peronoszpóra elsődleges tünete: törpülés és érmenti klorózis (középső növény) (Fotó: Pálinkás Z., 2017)

A másodlagos fertőzés jellegzetes tünete a levél színén, leginkább az erek mentén megjelenő sárga folt, fehér bevonattal a fonáki részen. Ez a tünet és az általa okozott kár általában nem olyan jelentős, mint amelyet az elsődleges fertőzés okoz. Ritkán azonban a másodlagos fertőzés tünete is továbbterjedhet a növényben (szisztemizálódhat). Ennek következtében az érintett levélemeleteken és szárrészen figyelhető meg a növekedésgátlás (3. kép), a fejlődő kaszatok pedig fertőzöttek lesznek. Ilyen jellegű tüneteket azonosítottunk 2013-ban Kunszentmárton térségében, korábban pedig Németországból jeleztek hasonlót.

3. kép A P. halstedii másodlagos fertőzésének szisztemikus tünete a csúcson (Fotó: Bán R., 2013)

A kórokozó a vegetációs idő második felében kifejleszti ivaros képleteit a fertőzött növényekben és oospórával marad fenn a növényi maradványokban, a talajban. A kaszatok belsejében meghúzódó micélium szintén fontos fertőzési forrás, amelyekkel a kórokozó tünetmentesen terjedhet nagyobb távolságokra is. A napraforgó-peronoszpóra kialakulását jelentősen befolyásolják az időjárási viszonyok. Az elsődleges fertőzést okozó rajzóspórák csak vizes közegben képesek eljutni a gazdanövény gyökeréig. A talaj vízzel való telítettsége a napraforgó korai fejlődési szakaszában tehát alapvető a fertőzés kialakulásához, így a tavaszi hűvös, csapadékos időjárás fontos tényezője a betegség megjelenésének.

Nagyfokú genetikai változékonyság – a P. halstedii erőssége

A legújabb adatok szerint a napraforgó-peronoszpórának mintegy 44 különböző változata, ún. patotípusa terjedt el a világon (a patotípusokat háromjegyű számokkal jelölik). Ezek közül legalább 7 előfordul hazánkban is. A különböző változatok megjelenése az 1980-as években gyorsult fel, párhuzamosan az eltérő genetikai hátterű napraforgóhibridek elterjedésével. A különböző P. halstedii változatok megjelenését tehát a napraforgóhibridekben jelen lévő rezisztencia gének nagymértékben befolyásolják.

Hazánkban mindezidáig hét különböző patotípus nagyobb mértékű előfordulását igazolták. 2010-ig öt patotípust tartottak számon Magyarországon (100, 330, 700, 710, 730). 2010-ben Rudolf és mtsai egy új változatot azonosítottak hazánkban, a 704-es patotípust, majd 2014-ben e cikk szerzői egy újabbat, a 714-est. Mindemellett 2014-ben igazoltuk a 704-es patotípus jelentős elterjedését az országban. A leggyakoribb hazai patotípusok előfordulását a legújabb felmérések szerint, Bán és mtsai (2016) alapján a 1. ábra mutatja. Ezek előfordulási arányuk sorrendjében a következők: 704 (26%), 714 (26%), 700 (22%), 730 (19%), 710 (7%).

A két új P. halstedii változatra (704 és 714) az jellemző, hogy képesek betegséget okozni olyan hibrideken, amelyek az egyébként széleskörű védelmet biztosító Pl6-os rezisztencia gént tartalmazzák. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a hazánkban termesztett napraforgóhibridek jelentős része ezt a rezisztencia gént hordozza a napraforgó-peronoszpóra ellen, vagyis „védtelen” az új patotípusokkal szemben. A napjainkban előforduló megbetegedéseknek, illetve a két új patotípus dominanciájának legfőképpen ez az oka.

Fungicid-rezisztencia – egy másik gyakorlati jelentőségű probléma

A kórokozó azon képessége, hogy könnyen képez újabb és újabb változatokat nemcsak a növénynemesítők, de a növényvédőszer-gyártók feladatát is megnehezíti. A vetőmagcsávázás máig az egyik legfontosabb eleme a napraforgó-peronoszpórával szembeni védekezésnek. Több országban bizonyították azonban olyan P. halstedii törzsek, kórokozó-változatok előfordulását, amelyek toleranciát/ellenállóságot mutatnak a több évtizede használatos csávázó hatóanyaggal (metalaxyl/mefenoxam) szemben. A hazai helyzetről nagyon kevés információnk van.

Sokaknak úgy tűnhet, hogy a fungicid-rezisztencia kérdésében a gazdálkodók nem érintettek, holott sokat tehetnek a termelők is a folyamat lassítása érdekében. A fungicid-rezisztencia a kórokozó populációban természetes úton is kialakuló mutációk következménye. Minden olyan folyamat, amely kedvez a különböző kórokozó-változatok kialakulásának (mutációnak), egyben növeli az esélyét a fungiciddel szemben rezisztens egyedek létrejöttének is. A fungicid-rezisztencia kialakulása elleni stratégiák hangsúlyos szerepet kapnak a harmadik évezred növényvédelmében. Ezek közül a napraforgó-peronoszpórával szemben is az integrált védekezés az egyik legfontosabb elem.

Integrált védekezés – a hatékony védelem

Az integrált védelem alkalmazása minden növénybetegséggel szemben fontos. Ezen belül a napraforgó-peronoszpórával szembeni védelem kulcseleme a vetőmagcsávázás és az ellenálló hibridek együttes alkalmazása. Az előző fejezetben részleteztük a csávázás fontosságát és a fungicid-rezisztencia kérdését, így ezekre itt nem térünk ki.

Tudatos fajtaválasztással sokat tehetünk a betegség megelőzése érdekében. Amennyiben csak annyi információ áll rendelkezésre egy napraforgóhibrid választása során, hogy „peronoszpóra rezisztens”, az önmagában nem jelent biztosítékot arra, hogy az újabb (704, 714) napraforgó-peronoszpóra patotípusokkal szemben is ellenálló. Mivel e két új változat hazánk jelentős részén (leginkább a keleti és déli országrészben) elterjedt, mindenképpen érdemes ezekre rezisztens hibrideket választani. Ezt a két számot tehát meg kell tanulnia minden napraforgó-termesztőnek! Legalább ennyire fontos, hogy a rezisztenciára nemesítés és a napraforgóhibridek (fajták) minősítése során figyelembe vegyék a legújabb és a leggyakoribb P. halstedii patotípusok jelenlétét (1. ábra).

1. ábra A leggyakoribb halstedii patotípusok Magyarországon Bán és mtsai (2016) alapján

A peronoszpórával (ill. annak különböző változataival) szemben rezisztens hibridekkel kapcsolatban, a fentieken túl, fontos észben tartani még egy gyakorlati vonatkozású tényt: a kórokozó megfertőzi az ellenálló növényeket is, bár a betegség szemmel látható tünetei elmaradnak. Ez két szempontból is veszélyes: egyrészt a kórokozó képes észrevétlenül áttelelő képletet (oospórát) képezni az ellenálló növény szárában, amelyek akár 6-8 évig is fennmaradhatnak. Másrészt, a fejlődésében gátolt kórokozó hajlamos a mutációra, amelynek segítségével új patotípusok alakulhatnak ki.

Fenti folyamatokat nagyban elősegíti minden olyan körülmény, amely kedvez a napraforgó-peronoszpóra előfordulásának és ezzel át is térhetünk az agrotechnikai védelem témakörére. A legalább négyéves vetésváltás elengedhetetlen, még ellenálló hibridek alkalmazása esetén is. Az oospórák életképessége ugyanis négy éven túl jelentősen csökken. Továbbá, amennyiben nincs gazdanövény a területen, elmarad a fertőzés, az áttelelés és a mutáció lehetősége. A gyomszabályozás legalább annyira fontos, mint az előző módszerek. A P. halstedii számos gyomnövényt (pl. parlagfű, szerbtövis stb.) képes megbetegíteni és azokon fennmaradni. A gyomnövények ráadásul növelik az állományban a páratartalmat, amely kedvez a betegség kialakulásának.

Ezzel a témakörrel kapcsolatban említésre méltó az is, hogy a napraforgón és több gyomnövényén nemcsak a P. halstedii faj fordulhat elő, hanem ugyanolyan tünetekkel megbetegedést okozhat más Plasmopara faj is. Kutatók szerint a két (vagy akár több, azonos nemzetségbe tartozó faj) együttes jelenléte tovább növelheti a különböző patotípusok kialakulásának esélyét. A 714-es patotípus előfordulását egyébként a szerzők egy rendkívül gyomos táblából azonosították, amelyre négy éven belül került vissza a napraforgó. Az agrotechnikai módszereken belül hangsúlyozni kell még a harmonikus tápanyag-utánpótlás, az optimális tőszám és az optimális vetésidő betartását is. A sűrű állomány, az optimálisnál korábbi vetés és az egyoldalú nitrogénadagolás hajlamosítanak a betegségre. A terület kiválasztásakor, továbbá, kerülni kell a mély fekvésű táblákat.

Kifejezetten a napraforgó-peronoszpóra ellen fejlesztett biológiai készítmény nincs forgalomban, de az egyre elterjedtebben alkalmazott talajmikrobiológiai készítményekben lévő antagonista gombák és baktériumok jelentősen hozzájárulhatnak a talajban nyugalmi állapotban „várakozó” oospórák elpusztításához. Ugyanakkor fontos hangsúlyoznunk, hogy ez nem teszi lehetővé a visszatérési idő rövidítését (mint azt sok termelő szeretné), de növeli a termesztés biztonságát.

Végül tekintsük át, mi a helyzet a betegséggel szembeni kémiai védelemmel. Az elsődleges fertőzéssel szembeni védelem egyik legfontosabb eleme a vetőmagcsávázás. Az állománykezelés az elsődleges tünetekkel szemben hatástalan. A napraforgó-peronoszpóra esetében az elsődleges, talajból (magból) való fertőzésnek van jelentősége és gyakorlati szempontból elhanyagolható a másodlagos (állományon belüli) terjedés és fertőzés. Ezért az állománykezelés létjogosultsága a peronoszpórával szemben, legalábbis a jelen helyzetet figyelembe véve, megkérdőjelezhető. Amennyiben azonban jelentős elsődleges tünetet tapasztalunk, és tartunk a másodlagos tünetek nagyobb arányú megjelenésétől, a fontos betegségekkel (pl. szklerotíniás rothadás, diaportés és alternáriás betegség) szembeni állománykezelésnél érdemes olyan szereket választani, amelyek a peronoszpórafélékkel szemben is védelmet nyújtanak.

Zárszóként elmondható, hogy a napraforgó peronoszpórás betegségét okozó Plasmopara halstedii nemcsak a múltban, de napjainkban is a napraforgó egyik legfontosabb kórokozója. Bár a szántóföldi termesztés során meglehetősen hektikus az előfordulása, nagyfokú változékonysága révén könnyen alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez (új hibridek, széleskörűen használt csávázószer). Az integrált védelem különböző módszereinek alkalmazása alapvető a hatékony védekezés szempontjából és különösen hangsúlyos napjainkban, amikor egyre nagyobb területen jelenik meg a betegség.

Dr. Bán Rita, Égei Márton, Baglyas Gellért, Zsiros Noémi
SZIE Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar, Növényvédelmi Intézet, Gödöllő
Perczel Mihály, Dr. Körösi Katalin, Dr. Zalai Mihály, Dr. Pálinkás Zoltán, Dr. Turóczi György
PlasmoProtect Kft., Gödöllő