Horn Miklós (1899-1965)

A növénynemesítés célja magasabb minőségű, jobb termőképességű fajták előállítása. Hazánkban a nemesítői munka kezdeteitől a múlt század közepéig jellemző volt, hogy egy-egy kutató több növényfajjal foglalkozott. A sok szellemi nagyság között kiemelkedett ebből a szempontból Horn Miklós teljesítménye: ő tíz növényféleség tizennyolc új fajtájával tette nevét kitörölhetetlenné a magas növénynemesítés történetéből.

Mozgalmas ifjúsága Odesszában kezdődött: ott született százhúsz éve, 1899. október 22-én. Apja rigai születésű német állampolgár volt (akkor Lettországban honfitársai alkották a lakosság többségét), foglalkozása szerint kereskedelmi alkalmazott. Édesanyja moszkvai orosz volt. Fiuk a moszkvai svájci gimnáziumban érettségizett. A család a breszt-litovszki különbéke (Oroszország kiválása az I. világháborúból) után, 1919-ben Berlinbe költözött. Horn Miklós az ottani Mezőgazdasági Főiskolán a világhírű Ervin Baur genetikus-botanikus professzor tanítványaként szerzett oklevelet 1921-ben, majd növénynemesítői szakvizsgát tett két év múlva. Ekkor már a német főváros növénynemesítő telepének munkatársa volt, és öt nyelven beszélt.

Szakvizsgájának évében Eszterházy Pál hívására Magyarországra jött, és a grófi birtok részét képező Lovászpatona (Pápai járás) – Heitermajorban növénynemesítő telepet alapított, amely munkája és eredményei nyomán hamar világhírűvé vált.

A telepen három épület állt. Az emeletes központi egység adott otthont a laboratóriumoknak, kísérleti helyiségeknek és az irodáknak. A másodikban a raktárakat, csomagolókat, istállót, pajtát helyezték el. Egy részében szolgálati lakásokat alakítottak ki. A harmadikban lakott Horn Miklós, mint uradalmi intéző.

A telepen még növényházak, palántanevelők voltak. Megépítettek egy keskenynyomtávú lóvontatású vasútvonalat, összekötve Gyömöre vasútállomásával. A majorban 240 hold szolgált növénynemesítési és szaporítási célokat. A munkatársak között későbbi neves növénynemesítők (dr. Bondor László, dr. Gyulavári Oszkár, dr. Beke Ferenc) sajátították el az alapokat.

Horn Miklós 1933-ban kapott magyar állampolgárságot és külföldön szerzett okleveleit is ekkor honosíttatta.

A Veszprém Megyei Értéktár Bizottság 2019 áprilisában a Veszprém Megyei Értéktárba felvette a „Dr. Horn Miklós növénynemesítő kandidátus életműve és a nemesített ’Lovászpatonai’ növényfajták” megnevezésű javaslatot, egyúttal azt felterjesztette a Magyar Értéktárba történő felvételre.

A(z) (leg)idősebbek még emlékezhetnek a Heitermajorban nemesített, közforgalmú fajtákra. A legismertebbek: a Lovászpatonai 160-as fagytűrő búza, a Lovászpatonai rozs (60 éve még 200 ezer ha-on termesztették hazánkban), a Lovászpatonai Universal tavaszi árpa, a Lovászpatonai Fehér és a Sárga zab (már 1931-ben kapott hivatalos minősítést), a Lovászpatonai Sárga Lófogú kukorica (több évtizedig uralkodó fajta volt), a Lovászpatonai napraforgó (az első nemesített napraforgó hazánkban), a Lovászpatonai Piros Magvú, Lovászpatonai Óriás Piros Magvú, Fehér Magvú köles (nálunk csak Horn Miklósnak voltak nemesített köles fajtái).

Burgonyafajtái (legismertebb az Ella) az uradalom keményítőüzemének alapanyagát biztosították. Jelentős exportot jelentett Angliába a Lovászpatonai rozs, a Benelux államokba a Lovászpatonai fehérhere.

Horn Miklós az állomást 1961-es nyugdíjazásáig, 38 éven át vezette. Utána Mosonmagyaróváron, a főiskolán tanított, de Győrben élt az 1965. augusztus 12-én bekövetkezett haláláig. Hamvai a Győr-Nádorvárosi temetőben nyugszanak. Sírja 2010 óta védett, a Nemzeti Sírkert része.

Szakirodalmi munkásságát döntően szakcikkek jelentik. Két jelentősebb műve a bíborhere nemesítését (1958) és termesztését (1960) ismerteti.

Az állomást 1962-ben felszámolták, azóta a rozs és bíborhere fajták fenntartó nemesítését Keszthelyen végzik. Halálának negyvenedik évfordulója alkalmából az ottani oktatási épületben emléktáblát helyeztek el.