Zabhegyező

Átveszik helyüket a dámbikák, akik halkabb barcogásukkal keresik a párjukat. Ez már nem az az erőteljes hang, amibe beleremeg az erdő.

Egyre álmosabbak a hajnalok és egyre korábban köszönt ránk az este.

Az idő is hol így, hol úgy alakul. Egyik nap még fürdőzhetünk a nap egyre bágyadtabb sugaraiban, másnap meg komor felhők jönnek, feltámad a szél és elsodorja a tegnap még csillogó ökörnyálat a cserjékről, meg az elárvult útszéli keresztekről.

Az őszi árpák már lassan sorolnak, meg a korán vetett búzák is. A gazdák többsége már túlesett a szüreteken, de a késői fajták, legyen az gyümölcs, vagy szőlő, mostanra teljesítették be küldetésüket, közülük is leginkább azok, amelyekből valamilyen speciális termék készül.

A napraforgókaszatok békésen pihennek a magtárakban, mindössze egy dolog izgatja valamennyiüket, hogy lesz-e olyan elővigyázatos a gazda, hogy szinte naponta ellenőrzi a garmadákat, vagy a silótornyokat, nincs-e probléma a tárolással.

– Mert mi – mint olajos magvak – az átlagosnál is érzékenyebbek vagyunk a tárolásra, nem úgy, mint a kukorica – mondogatják önérzetesen.

– Azért ne becsüljük le a kukoricát sem a tárolás szempontjából! – teszem hozzá.

Vannak évek, amikor elsősorban a korai fajták a nap melegétől hamar leadják a vizet, és szinte szárítás nélkül, tisztítás után mehetnek a magtárba; de azért ez nem általános.

A kukoricáról jutott eszembe a címadó történet.

Nem J.D. Salinger Zabhegyező című, és vegyes fogadtatású regényéről van szó, hanem egy szólásmondás eredetéről.

Amikor valaki haszontalan munkát végez, vagy értelmetlen tevékenységet folytat, azt szokták mondani: menjen inkább „Kukutyinba zabot hegyezni”.

Innen indul az én népművelő történetem. Évekkel ezelőtt egy kukoricabemutatóra igyekeztünk autóbusszal Szegedről Kiszomborra. Mellettem ült Magassy Dani, a GKI egykori igazgatóhelyettese, tisztességes nevén: Dr. Magassy Dániel, akivel – ki se merem mondani – legalább negyven éve ismerjük egymást.

Egyszer csak felém fordult:

– Tudod miért vagyunk a világon?

Eszembe jutott Tamási Áron mondása, hogy valahol otthon legyünk benne, meg a saját kusza gondolataim, hogy kamatoztassuk a Teremtő jóvoltából ránk bízott talentumokat.

– Azért vagyunk – mondta a barátom, meg sem várva a válaszomat –, hogy a gyermekeinket tisztességgel felneveljük (ez hajaz az előző lapszámunkban megjelent bevezetőmben írottakra), és a szüleinket ugyanilyen tisztességgel eltemessük.

– Már aki megtehette – mondtam, de már csak úgy magamban, mert akinek az édesapja a malenkij robot vagy valamilyen egyéb gaztett áldozata lett, az aligha gondolhatott tisztességes temetésre.

Nagyot hallgattunk.

– Látod ott azt a lapos részt? – Kérdezte témát váltva Dani, még Kiszombor előtt, kimutatva az ablakon:

– Az ott a Kukutyin.

– Micsoda? – kérdeztem, és szinte leesett az állam –, ahol a zabot hegyezik?

– Az ám!

És már mindketten vigyorogtunk, mert a gyász felhőit eloszlatta az őszi napsütés, meg az, a ki tudja, mi fán termő furcsa nevű, mosolygásra ingerlő Kukutyin.

– Van ott néhány falu, meg régebben volt egy puszta is Kukutyin. Olyan mélyfekvésű területek voltak itt, hogy többnyire megült bennük a belvíz. Egyik évben zabot vetettek erre a víznyomásos területre. Aratás idejére nagy esőzések jöttek, de nem volt mit tenni, aratni kellett. Igen ám, de hogyan? Ekkor jutott eszébe valamelyik atyafinak, hogy csónakból.

Szereztek is csónakot a Marosról – mesélte önfeledten a barátom – és onnan a csónakból levágták a vízből kiálló zab bugákat, vagyis a növény hegyét. Innen a mondás, hogy „Kukutyinba zabot hegyezni” – fejezte be az oktatást.

Egy életen át abban a hitben voltam, hogy ebben – a ki tudja hol van – Kukutyinban az emberek kis sámlikon ülnek kinn a verandán, és bugylibicskájukkal egyenként hegyezik az egyébként is hegyes zabszemeket.

Megérkeztünk Kiszomborra, én meg a visszaemlékezésem végére.

Mindig tanul az ember…