A talajművelés és nem művelés kérdése nagyon érzékeny téma a hazai gazdálkodók körében.
A talajművelés az, amihez mindenki ért és többnyire minden alkalmas eszköze is megvan hozzá (vagy legalábbis ebben a tudatban élünk). Igen, valóban a tudat ez, azonban, ha kívülről tekintünk önmagunkra, akkor mást is tapasztalhatunk. A gond igazából az, hogy az agronómiának ez az ága oly mértékben ragadt a XX. században, hogy a széleskörű objektivitáshoz szükséges vetületi rendszerét szinte el is veszítette. Mind az oktatásban (csinált tudás), mind a hagyományos, nemzedékeken átívelő természetes tudás tekintetében komoly lemaradások vannak. (Természetesen vannak jó tudományos műhelyek és fogékony gazdaságok is, és generációkon keresztül is tapintható hasznos tudásátadás, talán a tisztán jó példák aránya – a talaj és a jövőnk érdekében- lehetne több is. Nem jó irány, hogy előfordulnak olyan véleményformálásra alkalmas méretű és országos kisugárzású gazdaságok, amelyek üzletileg is masszívan érdekeltek éppen a talaj védelmét célzó zöldítésekben (is), ennek ellenére a mindennapjaikban brutális, alkalmanként egészen meglepő talajművelési megoldásokkal rukkolnak elő, mutatva ezzel rossz példákat, így rögzítve rossz gyakorlatokat a környezetükben termelő gazdálkodóknál.
Az elmúlt 50 évben a technika, a gépészet, mind a talajművelő gépek, mind az azokat vontató erőgépek tekintetében óriásit lépett előre. Az erőgépek teljesítmény növekedése lehetőséget biztosított a termelők számára, hogy a talajművelés minőségét (felaprózódás) és az eszközök területteljesítményét a művelési sebességgel fokozza. Részben az elvárt munkaminőség, részben a hatékonyság növekedés miatt a korszerű eszközökkel rendelkezőknél -a legjobb szándék mellett- rendszeresen megmutatkozik a különböző mértékű túlművelés jelensége, ami elsősorban a szerkezet rombolásban, porosodásban nyilvánul meg. Ezt a szerkezet nélküli anyagot aztán jól látható módon ragadja el a szél és/vagy a víz. A defláció és az erózió jelensége rendkívül látványos, ezért, ha megvan a szándék, a hibánkból akár tanulhatunk is. Azonban a helyben maradó por -többnyire az elmállott (és az érkező eső által később lecsupaszított) alapképzőkőzet szemcséje- a talajművelő eszközzel létrehozott kapilláris térben, a várt csapadék hatására a pórusokban elindul lefelé, azokból a levegőt kiszorítva, azokat beiszapolja és újra letömöríti. Szerencsétlen esetben már rögtön az első évben, akár már a vegetációs idő elején újra megjelenik a területen a káros tömörödöttség.
Az elmúlt 10-15 év gazdasági ereje a gazdaságoknak lehetőséget adott a gépészeti háttér jelentős fejlesztéséhez, azonban úgy tűnik, hogy ezt a gyorsuló folyamatot az oktatás és a gépforgalmazók egyre inkább nem tudták minőségi tudásháttérrel lefedni. Így a gazdálkodók egy része az „MTZ-eke-simitó-nehézfogas” világából kilépve és megérkezve a mába, szinte vezetettség nélkül tudtak -a fejben lévő régi „kódokkal”- a korszerű és nagyteljesítményű gépek segítségével a „talajra rontani”. A problémát fokozta, hogy a marketing részeként szétáramlott az az általános „tudás”, -miszerint a piacra kerülő és rövid idő alatt méltán népszerűvé lett nehéz kultivátorok, rövid tárcsák és ezek kombinált eszközei- mennyire talajkímélő megoldások. Egyébként bizonyos körülmények között valóban annak is tekinthetők, de ez a mindennapokban azért megvalósulni nem mindig tudott. Azonban a tudat maradt, ami a túlművelés egyre általánosabb megjelenését eredményezte. A túlművelést tovább fokozta a mulcsvetőgépek (és a gyors szemenként vetőgépek) általános elterjedése, melyek a minőségi munkához (mulcsvetőgépek), töredék talajmunka igényt követeltek/követelnek meg. Sajnos a „beégett” XX. század itt sem engedett, és így a vetéssel még négyzetre is emeltük az alapművelések (túlművelési) problémáját. A korszerű, gyors- (szemenkénti) vetőgépek magas csoroszlyanyomása szintén kevesebb talajművelési gondoskodást igényel, de itt is a régi -a tudatalattiban rögzült csúszó csoroszlyás hagyományokon túl- a 20 km/h-s, vagy esetleg az a fölötti vetési sebesség csábítása tette szükségessé a talajok elemeire való művelését, azért, hogy vetéskor a „pilóta” számára -ezen „felszállási sebesség” mellett is- az erőgép „megülhető” legyen. (Ezekre egyébként számos, akár céges marketing videókat is lehet találni a különböző videómegosztó platformokon, nem kis nézettséggel. Ebben is megmutatkozik, hogy „fejtől (is) bűzlik a hal”). Paradox módon a talajpusztulás folyamatát -különösen az egyre melegedő és szárazodó klíma alatt- a szerfölött sok mechanikai műveletet igénylő és egyre terjedő és támogatott biogazdálkodás talajművelési gyakorlata tovább súlyosbítja. Az ökológiai gazdálkodás gyakorlatában a talajművelés elméletének a pólusváltása még csak nyomokban észlelhető, sőt a biogazdálkodás hazai talajművelési gyakorlatát -ha korszerű eszközökkel is- meglehetősen XX. századi vonások jellemzik.
Ebben a pattanásig feszült helyzetben akár baráti közösségekben, akár családi vacsora asztaloknál való beszélgetésekben is nagyon komoly energiák szabadulnak fel, ahol adott esetben a családokon belül, a generációk is keményen egymásnak feszülhetnek.
A talajt művelők száma és a művelt talaj mennyisége aránytalanul magas azokhoz a lehetőségekhez képest, amit szakma megfelelő, gyakorlatban is „harcedzett” talajtani és talajművelési szakembert felvonultatni képes. Az elvileg független oktató és kutató műhelyek és a gyakorlat között talajtani és talajművelési kérdésekben (is) óriási szakadék tátong. A termelők számára is hiteles szakemberek hiánya tapintható. Szinte általánossá vált az a tudományos szakemberutánpótlási gyakorlat, hogy hozzáértő szakember csak „felülről” érkezhet. Szinte megszűnt a gyakorlat irányából a tapasztalt (és elméletileg is felkészült) szakemberek visszaáramlása az oktatatás, a kutatás és a szaktanácsadás irányába. Ez a hiány azt eredményezi, hogy aki hivatalból talajművelési tanácsot ad, az jóeséllyel az életében sohasem hozott döntést a gyakorlathoz konkrétan kötődő talajművelési kérdésekben, illetve az azt megalapozó és meghatározó anyagi-, munkaerő- és gépészeti és annak beruházási vonatkozásaiban. Emiatt aztán mindenféle, a gyakorlat számára nehezen értelmezhető és/vagy kivitelezhető elméletek is szárnyra kapnak a szakmában.
Az előbbi jelenségcsoporttal teljesen ellentétes, a túl progresszív -alkalmasint túl erőszakos- javítási (jobbítási) szándék sok jóízlésű termelőt és a témában érintett kutatót is elfordított a talajművelés megreformálásának gondolatától. Nem segíti a talaj ügyének őszinte elbeszélését az sem, hogy a talajreformok élére helyezkedtek olyan kereskedelmi szervezetek, akik a talajvédelem jótékony elméletébe csomagolják be „főzeteik” értékesítési stratégiáját, amely folyamat most már zavarokat is okoz a beszédtérben és ezzel nagyon rossz irányba orientál. A talajvédelem szempontjából ugyan miért lenne kívánatos a tarlómaradványok elbontásának felgyorsítása, mikor a talajkímélő műveléssel, éppen azok megőrzésére és felszínen hagyására koncentrálunk? Ennek az egész szonárnak komoly teljesítményt biztosít (és uniós pénzekkel is támogat) a globális klímahiszti, amely sem a klíma problémáját, sem pedig annak szerves részét is képező talajpusztulás jelenségét nem hagyja a maga valójában elbeszélni, mert fő feladataként arra koncentrál, hogy a gyanút a globalitás és a fogyasztói társadalom irányából -és annak mindent felhabzsoló súlyos kártékonyságáról- a figyelmet elterelje, és esetleg főbűnösnek a mezőgazdasági termelést -benne a gazdálkodóval- tegye meg.
A megjelenő progresszív talajvédelmi elméletek kellően bonyolultak ahhoz, hogy az egyszerű termelői lelkünk ezt kellő mélységben tömegesen megértse. Ami még inkább zavaró és félrevezető, hogy azt a hitet kelti bennünk, földi halandó termelőkben, hogy ilyen bonyolult biológiai rendszereket előre megtervezni és -magunkat isteni magasságokba emelve- irányítani tudunk. Ez a szemlélet sajnos mellőzi a szakmánkhoz elengedhetetlenül szükséges szerénységet és alázatot. Foglalkozhatunk ezekkel a gondolatokkal, alkalmazhatjuk is gazdaságunkban, sodródhatunk is (akár jó irányba is) a folyamatokkal, de ezeket emberekként irányításunk alá vonni -véleményem szerint- nem tudjuk.
A talaj nem művelésének az elfogadottsága még a fenti helyzetnél is rosszabb. Ez a termelők jelentős részénél elképzelhetetlennek tűnik. Talán nem is teljesen alaptalanul, hiszen -szerény tapasztalataim alapján- a minimum művelésről váltani a nem művelésre nagyobb út, mint a szántásról váltani kezdetben a forgatás nélküli művelésre, majd azután eljutni a minimum művelésig. A forgatás nélküli művelés elkezdése csak minimális kockázattal jár, azonban a No-till már nem minden körülmények között hajlandó a „talpára esni”. A mi éghajlatunk alatt van benne kockázat, pedig a talaj kímélése szempontjából a leghatékonyabb (ha nem az egyetlen) talajművelési módszer lenne. Azt gondolom a szakma nagyon távol van még ennek az általános alkalmazásától, de a No-till népszerűségének növekedését felgyorsíthatja az energia hordozók árának drasztikus emelkedése, az ágazatban egyre kiterjedő minőségi munkaerőhiány, és a generáció váltás mind szélesebb előretörése. A mában a legfontosabb lépés az lenne, hogy mind szélesebb termelői rétegek fejében a talajművelési elméletek „pólusváltását” a talaj termelési funkciójának irányából valamelyest (vagy mindinkább?) a talaj ökológiai funkciójának előtérbe kerülésének irányába kellene formálni. Enélkül a gondolatváltás nélkül -a korszerű eszközeink „segítségével”- néhány évtized alatt a talajban konzervált erőforrásaink végére járhatunk…., és onnan már valóban nem lesz visszaút.
Amíg fent említett folyamatok zajlanak a szakmában, addig mi is végezzük a dolgunkat és keressük a megoldásokat a legtalajkímélőbb talajművelési rendszer -a talajok nem művelésének- hazai lehetséges megoldásaira. Ennek a munkának keretében végezzük -szinte szakmai missziós tevékenységként- több helyszínen a hagyományos művelések és a nem művelés eredményességének összehasonlítását.
A kísérleteket osztott parcellás körülmények között végezzük, üzemi gépekkel, négy ismétlésben mezzoparcellán. Az osztott parcellás kísérleti elrendezés jó alapokat ad a kétféle művelés mód eredményességének és kihívásainak összehasonlítására. A kísérletekben négy növény vetésforgóját (kalászosok, hüvelyesek, napraforgó és kukorica) végezzük. A szükséges felvételezéseket a vegetációban is elvégezzük, mérjük az alparcellánkénti termés mennyiségeket, melyek adatait statisztikailag kiértékeljük és a keletkezett eredményeket összehasonlítjuk. A 2021-es évben teljeskörűen értékelhető eredményeket csak a dalmandi és a püski helyszínekről nyertünk. A püski kísérleti helyszínen a kísérlet második évében -a napraforgó kivételével- minden növény esetében (árpa, borsó, kukorica) a nem művelt alparcellák valamelyest kevesebbet teremtek, de ezek a különbségek nem haladták meg a kísérleti adatbázis bizonytalanságának mértékét, ezért ezek a különbségek nem tekinthetők igazolt és valós kezeléshatásnak. A dalmandi kísérletekben csak a kukorica termett kevesebbet a nem művelt parcellákon, de ezt különbséget már a statisztikai elemzés valós, kezelés hatására kialakuló különbségnek értékelte.
No-till kísérlet (2021)
A termésmennyiség alakulása növényfajonként – Dalmand
No-till kísérlet (2021)
A termésmennyiség alakulása növényfajonként – Püski
A No-till a talajvédelem eszközének legfontosabb eszköze lehetne, de előretörésének komoly éghajlati korlátja nálunk a téli fagyok elmaradása. A fagyos téli időszak -növényvédelemben jelentkező problémák részbeni kezelésén túl- segítene a talaj természetes lazultságának fenntartásában is. Kívánatos, hogy a nem művelésre való áttéréskor megszüntessük a korábbi művelési gyakorlat hibáit és tiszta lappal kezdjünk neki a no-till gyakorlatának. Fel kell építeni az alkalmas eszközparkot is, melynek legfontosabb eleme a megfelelő minőségű és alkalmas vetőgép megléte. A talajállapotok megőrzése tekintetében jó megoldás, ha betakarításkor a termény kombájntól való elszállítására közelítő kocsikat alkalmazunk, illetve a gazdaságban az erő- és munkagépeinken mind szélesebb körben kezdjük el alkalmazni a keréknyomás szabályzó rendszereket. A no-till-ben a precíziós gazdálkodás elemei közül pedig nagyon hasznos gondolat a tervezett nyomvonal használatnak gyakorlati alkalmazása. Egy paradox gondolat a végére:
… minden No-till-esnek van egy jó és alkalmas lazítója a gépek által okozott tömörödési drámák megszüntetésére.
Lajos Mihály
talajtani szakmérnök
