Ahogy végigolvastam a múltból előcitált írásomat meglepődve állapítottam meg, hogy az időjárásról írottak néhány részletet kivéve, szinte ugyanolyan rapszodikusak voltak akkor is, mint most.
Az a néhány gondolat pedig, amit papírra vetettem, mit sem változott bennem, mert az érett kalász (akárcsak a korosodó ember) meghajtja a fejét.
A napokban hallottam ezt a szólás-mondást. Bevallom, hogy korábban soha. Gondolkodtam rajta: Mekkora bölcsesség. A mindentudás alázata, ami azoknak adatik meg, kik sokat tudnak a világ dolgairól, de ahogy mondani szokták minél többet tud valaki, annál kevesebbet. Miért? A tudás valami olyan megfejthetetlen spirál, ami egyre feljebb törekszik, és amint új ismeretekre tesz szert, rájön, hogy még mennyi mindent nem tud.
Ez persze korfüggő is. A fiatal azt mondja, előttem az élet és tudom, hogy mit kell tennem.
A középkorú, hogy annyi ismeretlen van, hogy nem is tudom, mit tegyek.
Az öreg, meg azt mondja. Elmúlt az élet, bölcsebb lette ugyan, de az élet valódi titkairól semmit nem tudok.
Olvasom a szakkönyveket, Technológiai ajánlásokat. Ha ilyen év van, ezt kell tennünk, ha olyan év akkor meg azt. De ki mondja meg, hogy milyen év lesz?
Fel lehet erre készülni?
Itt jön a tudomány, amit nem tanítanak. Ez. Ahogy mondani szokták a hetedik érzéken múlik.
A magyar „paraszt”, idézőjelbe tettem, mert számomra ez nem lekicsinylő, hanem felemelő státus. A magyar paraszt ősi ösztönével érzi, hogy mit kell, és hogyan tennie. Alapszabály az „arany középút”.
Lehetne itt még mindenféle okosságokat mondani, hogy „a járt utat a járatlanért el ne hagyj”.
Itt meg is állhatunk egy szusszanásnyira.
Ma olyan világot élünk, amikor kíméletlen harc folyik a piacért, a fogyasztóért. Reklámmal, lejáratással, korrupcióval.
Aki kényelmes arra, hogy a jelenért feláldozza a jövőt, az tántorogva jár az úton. Hol ide csapódik, hol oda. A végén pedig zsákutcában találja magát.
Ilyenkor kell a bölcsesség, hogy tudjunk, merjünk ragaszkodni ahhoz, ami bevált.
Egy vers jut az eszembe:
„E ránk szakadt bolond világban,
Hol senki sem mutatja azt, ami.
E zagyva árözönben,
Meg akarom magam tartani.”
Vonatkozhat ez világnézetre, erkölcsre, politikára és szakmai meggyőződésre egyaránt.
Június van – A bemutatók ideje, nem a moralizálásé.
Nézzük a jövő ígéretét a kalászosokat, a becőket, a hüvelyeseket! Mi mindent rejtenek? A mennyiséget, a minőséget, és ami rajtunk is múlik.
Meg adtunk-e mindent? Fémzárolt vetőmagot, vetésforgót, alaptrágyát, fejtrágyát, gyomirtást, két, vagy ha kell háromszori védekezést? Ha nem, akkor mitől várjuk a sikert?
Aratás elő. Olyan ez, mint a böjtelő. Készülünk valamire, ami a beteljesülés.
Milyen beteljesülés, milyen minőség és milyen mennyiség lesz? Tudjuk-e? Nem. Annyit tettünk, amennyit megtudtunk. Elég volt-e? Ki tudja.
Telnek a napok és a kalászosok. Ha egyáltalán telni tudnak. Csapadék semmi, a hőguta meg egyre gyakoribb. Mi lesz ebből?
Az élet már csak ilyen, hogy bármit hozhat. Szárazságot, szerény termést, de jó időt a betakarításra; meg hozhat esőt, borút, villámcsapásokat és esőáztatta, megroggyant minőségű gabonákat.
Várunk és bízunk. Rájövünk, hogy milyen apró teremtményeiként élünk a világban. Ezért nem szégyen az, ha magunk is meghajtjuk fejünket, miként a búza.
A tábla széléről 2007-ben – Dr. Bódis László