„A szeretet arra ösztönöz, hogy csendben építsük a világot.” Karl Jaspers
Bár esetemben a csend szó nem teljesen állja meg a helyét, mivel magam mögött tudok másfél tucat publikációt és több ezer közösségi oldal bejegyzést. Kapok is értük gyakran: „mi szükség van erre, miért kell megmutatni, mit csinálsz, mit dolgozol, hogy élsz?!”. És így tovább a hidegzuhany. Én ellenben nem így fogom fel: büszke vagyok arra, hogy azon kevesek közé tartozom, akik folytatják eleik munkásságát a magyar földön. Emellett pedig igyekszem mélyen az anyaföld szívébe gyökerező tölgyfaként ellenállni a multikulturális világ széthúzásainak, s irányt mutatni annak a maroknyi fiatalnak, akiktől még nem idegenek ezek az értékek. „Az ember ’valahová tartozási’ szükséglete olyan, mint egy fa gyökérzetének a talaj: be kell kötődni ahhoz valahová, hogy a viharoknak ellen tudjunk állni.” Ezt az idézetet küldtem el 2012 karácsonyán az akkori konzulensünknek, Dr. Birkás Márta professzor asszonynak, akinek mi, első éves, tudásvágyó egyetemista gazda ifjak jelentettünk egyfajta családot. Gyermekeiként bánt velünk, s anyánk helyett anyánk volt nekünk a tudomány hatalmas, titokzatos fellegvárában.
Egy monori gazda szerint mindig tartsuk szem előtt, hogy életünk során csupán 40-45 alkalommal vetünk és ugyanennyiszer aratunk. Rajtunk múlik, hányszor hibázunk ez idő alatt. Megfontolandó tanács. Ám a hivatáson túl figyelmet és időt kell fordítani családunkra, szeretteinkre, barátainkra is. A dolgos hétköznapok hosszúnak tűnnek, ám az élet rövid. Értékes tartalommal kell kitölteni és értékes emberekkel körül venni magunkat. Ismét eltelt egy év, s ilyenkor számadást tesz az ember maga előtt, s ha máskor nem is, legalább a karácsonyi istentisztelet vagy mise alkalmával Isten előtt is. Mit is tettünk idén? Jót, rosszat? Keveset, vagy sokat? Cselekedetekhez és elmulasztott cselekedetekhez fűződnek emlékeink, amelyekben sorra múlttá vénül jelenünk. És kellenek az emlékek az embernek, mert nélkülük „huzatos” lenne az élet és nem tudnánk leülni csendben, melegben, együtt a világ kívülről süvítő hidege ellen. Karácsonyhoz közeledve mindig elkalandozik emlékezetem azokon a kedves, régi dűlőutakon, amelyek dombról dombra, laposról laposra behálózzák a falu határát, s amelyek agyagos sara olykor gúzsba köti az ember magasba vágyó álmait. Itt nőttem emberré és magyarrá, itt tanultam szeretni és művelni a magyar földet: küzdeni vele és érte. Amikor én ezt kimondom, hogy „magyar föld”, abban benne van minden: a szívem, a lelkem, minden porcikám, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek. A véremben van. Nem csak a tabajdi határ, hanem az ország többi vidéke is. Sokfelé visz utam az országban, s mindig jó szívvel látogatok el más tájakra. Örömmel tekintek a hevesi laposokra Nagyfüged környékén, a homoki legelőkre Törtel mentén, a szatmári erdőhátra Tisztaberek körül, a dunai töltésre rádűlő Felsőréti táblákra Érsekcsanádon, a füzesekkel társuló vályogos mélyföldekre a dömsödi tanyavilágban. Amikor Sárszentmihályról kiérve megpillantom a Bakony vonulatait, a sárkeszi templomot, s a ragyogó napsütésben fürdőző sárréti feketeföld hajlott hátú dombjait. Biztosan vannak a világon szebb tájak, magasabb hegyek, csillogóbb vizű patakok. De nyugodtabb esték, lágyabb szellők, tisztább égbolt, pompásabb virágok és értékesebb emberek sehol sincsenek az Úr szabad ege alatt, mint Magyarországon.
Írásaim célja a szakmai tartalmon túl, hogy emléket állítsanak a múlt példás parasztgazda embereinek, mielőtt lovaik hátrahagyott nyomát teljesen szét nem tapossák a birkanyájak, s őrzőik motorcsapásai. A nyom, amelyet maguk mögött hagytak, nem fűződik már névhez vagy származáshoz, ám a jövő nemzedékének iránymutatására szolgálhat. Nemcsak ellátták a nemzetet, hanem erkölcsük, értékrendjük és hitük révén megtartották a hazát. „A hont megtartani csak kaszával lehet. Kaszával, ekével, izzadtságos, becsületes munkával” írta Wass Albert. Próbáljunk hát a nyomukban járni!
Áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!
