A magnólia most akkor a tulipánfa vagy a liliomfa? Az aranyeső fa vagy cserje? És a tőzikére hasonlító hóvirág valójában hóvirágra hasonlító tőzike? Öntsünk tiszta vizet a pohárba, lássuk, ki kicsoda!
A köznyelvben előfordul, hogy valamilyen tévedés elterjed a növények nevével kapcsolatban, természetesen nem alaptalanul: gyakorlatilag minden esetben a virágok – az egyes számú azonosító tényezők – csalnak lépre minket, vagy a formájukkal, vagy a hasonló színükkel, vagy mind a kettővel. Lássuk, hol tévedtünk el!
A magnólia, ami NEM a tulipánfa
A magnóliát tulipánfának is hívják, tévesen. Ez a név egy másik, szintén a magnóliafélék családjába tartozó növényt illet. A magnólia más néven LILIOMFA, aminek magassága miatt ugyan faként tekintünk rá, de valójában cserje, mert törzse a föld felett nem sokkal elágazik (megkavarhat minket, ha fás formára nevelik). Mentségére legyen mondva a tévedőknek, hogy kora tavaszi virágzása, és tulipánformájú virága hasonlatossá teszi a lágyszárú szépséghez.
A magnóliafajták (Magnolia) virágszínükben, a virágzás idejében és méretükben is eltérhetnek egymástól. A legtöbbjük lombhullató, de akad közöttük örökzöld is – ez utóbbit Magnolia grandiflora tudományos néven is kereshetjük. A legtöbb magnólia virágzása április-májusra esik. A virágok színe a fajtától függően lehet fehér, világos és sötét rózsaszín, bíborszínű, valamint ezek keveréke. Egyes fajták a tavaszi virágzás után nyári másodvirágzással is megörvendeztetnek. Léteznek azonban olyan magnóliák is, amik tavasz helyett egész nyáron át hozzák hófehér vagy krémszínű virágaikat. Ilyen például az örökzöld magnólia is.
A liliomfához hasonlóan a tulipánfa (Liriodendron tulipifera) is Észak-Amerikából származik, ahol akár 50 méter magasra is megnőhet, és nem csak dísznövényként termesztik – első osztályú faanyagát a bútoripar hasznosítja. Hazánkban 10-20 méter között megáll, kúpos lombkoronát fejleszt. Nem lehet eltéveszteni széles, tulipán alakú leveleit, amelyek évközben élénkzöldek, ősszel gyönyörű, aranysárgás-narancssárga színben pompáznak. Virágai a fa felső ágain nőnek, színük fehér, világossárga, zöldes árnyalatokkal.
A liliomfák és a tulipánfák is a kissé savanyú, tápanyagban gazdag talajban érzik jól magukat. Vízigényesek, azaz a száraz időszakokban és a forró nyári napokon bőségesen meg kell öntözni őket.
Aranyeső, aranyfa, aranyvessző, aranycserje?
Az aranyeső (Laburnum anagyroides) a köznyelvben elterjedt növénnyel ellentétben sokkal később virágzik, és teljesen más formájú virágot fejleszt. Az aranyeső egy felálló ágú cserje, ami elérheti a 4-8 méteres magasságot. Aranysárga színű, édes illatú pillangós virágai már lecsüngő, 10-20 cm hosszú fürtökben nyílnak, és késő tavasszal, április-májusban csodálhatjuk őket. A növény bokros növekedésű, eleinte felálló ágrendszert fejleszt, majd ágai később kissé lefelé hajlanak, így virágzatával borított lombja alatt állva tényleg „aranyeső” benyomását kelti. Hazánkban teljesen fagytűrő, lombhullató cserje. Kedveli a napos helyet, és a kissé meszes, szárazabb vízháztartású, tápanyagban gazdag talajt.
Ezzel szemben az aranycserje (Forsythia), (vagy másik nevén, csak hogy teljesen megkavarodjunk, aranyfa) a kora tavaszi hetek legélénkebb, sárga virágú növénye, amely még lombfakadás előtt hozza a négy sziromból álló aranysárga virágait, melyek a vessző teljes hosszában ülnek. Ez az aranyesőtől jól megkülönböztető jellegzetessége, aminek, emlékezzünk, fürtökben lógnak a pillangós virágai. Másik fontos különbség, hogy az aranycserje alacsonyabb az aranyesőnél, csupán 2,5-3 méter magasra nő meg. Az aranycserje a kert számos pontját díszítheti, állhat szoliterként, de sövénynek is kiváló választás. Kedveli a napos helyet, ezenkívül viszonylag igénytelen növény: jól tűri a szárazabb talajokat, tápanyagigénye közepes. Mindkét növény hazánkban teljesen fagytűrő, lombját ősszel lehullatja.
Nagyon fontos tudni, hogy az aranycserje virága ehető, de kerti hibrid fajainak a termése mérgező, ezzel szemben az aranyeső minden része mérgező, különösen a magja.
Egy kis ráadásként ismerkedjünk meg az aranyvesszővel is (Solidago), amely az előbbi két „névrokonával” ellenétben lágyszárú, virágait pedig az év második felében, nyár végén, kora ősszel hozza. Gyakran 2-3 méter magasra is megnőhetnek, karcsú, kórószerű megjelenésűek. A hazánkban őshonos közönséges aranyvesszőt (Solidago virgaurea) aranyos ruta vagy aranyos istápfű néven is ismerik. A szántóföldi növénytermesztésben a kanadai aranyvesszőt (Solidago canadensis) inváziós gyomnövényként tartják számon, a táblákon és a táblaszéleken is tömegesen jelenik meg. Ez a növény nem mérgező, sőt, igen sokoldalúan felhasználható, kellemes ízű teát adó gyógynövény, amelyet húgyúti problémákra, vesebántalmakra, epekő vagy májbetegségek esetén ihatunk. A méhészek portékái között is szerepelhet aranyvesszőméz, ugyanis kiváló mézelő növény.
A tőzike, ami nem a hóvirág
A tőzike és a hóvirág dilemmája szintén a virágzatuk hasonlóságában keresendő, amit még az is nehezít, hogy a tavaszi tőzike (Leucojum vernum) és a kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis) korán virágzik (a hóvirág január végén, februárban, míg a tavaszi tőzike egy hónappal később). Legfontosabb különbség, hogy a tavaszi tőzikének szélesebb a bókoló virága, a lepellevelek csúcsán pedig zöld vagy sárgás foltok találhatók. Ez utóbbi a legszembetűnőbb alaktani különbség a két faj között. A kikeleti hóvirág külső lepellevelei fehérek, a kicsípett csúcsú, szintén fehér alapszínű belsők pedig zöld rajzolatot viselnek.
A tavaszi tőzike egy hagymás évelő, amely 10-30 cm magasra nő meg. Az egyszikűek osztályába, a spárgavirágúak rendjébe és az amarilliszfélék családjába tartozik. Magyarországon számos helyen találkozhatunk vele: gyertyános-tölgyesekben, ligeterdőkben, bükkösökben, nedves réteken. A kikeleti hóvirág hazánkban a középhegységekben és a Dunántúlon igen gyakori, az Alföldön azonban csak szórványos az előfordulása. Mindkét növény védett hazánkban! A tavaszi tőzike természetvédelmi értéke 5000 Ft, míg a kikeleti hóvirágé 10 000 Ft.
A tavaszi tőzike február végén, márciusban virágzik. A tömeges gyűjtés és kitaposás mellett azért is veszélyeztetett, mert élőhelyei megszűntek, átalakultak. A folyószabályozások korában a folyók menti erdők letermelése okozott nagy károkat az állományban.
Kapcsolódó cikkek:
