Ritkább vendégek a madáretetőnél – I. rész

Minden etető közösségét meghatározza a környezetének minősége, a közelben élő fafajok, a víz közelsége, a tengerszint feletti magasság, és így tovább. Így előfordulhat, hogy bizonyos etetőknél gyakoribb vendégek olyan madárfajok, amelyek az ország más részeiben egyszer sem mutatkoznak.

Általánosságban azonban elmondható, hogy a harkályfajok, a küllők, a fakuszok, a csuszka és az ökörszem a hagyományos etetőknek általában ritkább, alkalmi vendégei. Vannak olyan fajok, amelyeknek megfigyelése az etetőnél csodaszámba megy, mégis, ha mi lennénk a következő szerencsések, akkor ne érjen minket váratlanul, ha hósármánnyal, csízzel, csonttollúval vagy süvöltővel találkozunk!

Hósármány

A hósármányok (Plectrophenax nivalis) hazánkban téli vendégek, főként az alföldi szikes pusztákon, és ritkábban a Bükki Nemzeti Park területének nyugati szegletében szoktak feltűnni. Magyarországon védetté nyilvánított faj, természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

Ezt a kismadarat a messzi északi tájak hírnökeként is nevezik, ugyanis a legészakibb elterjedésű sármányfaj. Észak-Amerika sarkkörön túli tájain, Grönlandon, Izlandon, Skandináviában és Oroszország északi részein honos. Ezekről a vidékekről húzódik télen délebbre kisebb-nagyobb csapatokban, többek között a Kárpát-medencébe. Természetes élőhelyei a kopár, sziklás területek, a zuzmóval borított tundrák és havasok, de kedveli a köves vízpartokat is, sőt előfordul, hogy településeken költ.

Magyarországon telelve főként gyommagvakat fogyaszt. Előfordulnak telelő egyedei a vizesebb élőhelyeken is, mint például a Kis-Balatonnál vagy a Duna mentén. Nyáron főleg rovarokkal táplálkozik, fiókái etetése közben szorgalmasan gyéríti a szúnyogokat, lószúnyogokat, lepkéket és pókokat is.

A hósármány hímjének a háta, a szárnya és a farka sötét, a többi része piszkosfehér. A tojó kicsit kisebb, és a tollazatában a barna szín dominál. A fészket a tojó egyedül készíti a talaj egy kisebb, védett mélyedésében fűszálakból, mohából és állati szőrrel béleli ki. Általában 4-7 tojást rak, melyeken a tojó kotlik, a hím pedig szállítja számára a táplálékot. A fiókákat kezdetben csak a hím táplálja, majd néhány nap elteltével a tojó is besegít neki. Rendszerint évente egy alkalommal költ.

Süvöltő

A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) a pintyféléknél kissé nagyobb méretű, különleges külsejű madár: teste pirosas-vöröses árnyalatú, feje fekete. Korábban kalitkamadárként is tartották. Számos alfaja ismert, ám a szakemberek véleménye nem egyezik a számukban: 2-10 alfajt különböztetnek meg (pl.: európai, északi, kaukázusi, ibériai süvöltő). Nemzetközi státusza szerint nem fenyegetett, de hazánkban a hósármányhoz hasonlóan védett, természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

Hangja jellegzetes, „süvöltő hang”, melyről nevét is kapta. Nagyrészt növényi táplálékot fogyaszt: étlapján sok gyommag, rügy és különböző bogyók szerepelnek. Vonuló madár, de telelő egyedei is megfigyelhetők a Kárpát-medencében.

Télen ritkán települések környékén is megjelenhet, gyakrabban az árterekben, városi parkokban, temetőkben találkozhatunk velük. Kőrisfák közelében számíthatunk főként a megjelenésére, mivel azok termése az egyik legkedveltebb tápláléka nálunk. Európa és Ázsia fenyőöveiben szinte mindenhol fészkel. A hazánkban költő párok is fenyőfákon fészkelnek. A fészket a tojó egyedül építi zuzmóból, mohából, gallyakból, gyökerekből, melyet szőrökkel bélel ki, mint a hósármány gondos tojója is. Évente két fészekaljat nevel, egy alkalommal 5-6 tojást rak a tojó. A hím a párja etetéséről gondoskodik, a tojó kotlik végig a tojásokon. A megszülető fiókákat mindkét szülő táplálja.

Csonttollú

A csonttollú (Bombycilla garrulus) vitán felül az egyik legszebb hazai madarunk. Jellegzetes, mozgatható tollbóbitája és színezete miatt más madárral nem lehet összetéveszteni. Természetvédelmi státusza a süvöltőével egyezik: nemzetközi státusza szerint nem fenyegetett, de hazánkban védett, természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

18 cm-es testhosszával a csonttollú a rigóméretű madaraink közé tartozik, alapszíne barnás (vöröses vagy világosabb barna), háta sötétebb gesztenyebarna. Hosszú és hegyes szárnyaik és farktollazatuk citromsárga és fehér színnel szegélyezettek. Csőre a töve felé szélesedő. A csőr tövénél növő kicsi, selymes tollai beborítják az orrnyílását is, hogy megvédjék a hideg ellen. A csonttollú nevet az idősebb madarak megnyúlt tollgerincéről kapta, amely élénkpiros lemezkét alkot.

Ahogy a hósármány a tundra, úgy a csonttollú a tajga költőmadara: Skandináviában, Észak-Oroszországban és Észak-Amerikában is fészkel. Többnyire a kiterjedt fenyvesekben telepszik meg, de költőhelyén kedveli a folyók, lápok közelségét. Költőterületén rovarokat, csigákat is eszik. Csak részben vonuló, táplálékszegény években vándorolnak nagy tömegben déli, délkeleti irányba. Ilyenkor akár Észak-Afrikáig is eljuthatnak.

Nálunk szinte minden télen előforduló vendég, bár évről évre nagyon változó példányszámban figyelhetők meg. Általában csak néhány megfigyelés kapcsolható hozzá a téli hónapokban, de inváziós években akár több százas, néha több ezres csapataival is találkozhatunk. Ilyenkor városi parkokban, temetőkben, arborétumokban tűnhetnek fel, mivel az ott található fás szárú növények termését fogyasztják. Leggyakrabban a japán akác, a madárberkenye, a nyugati ostorfa és a fagyöngy bogyóival táplálkoznak.

Nászidőszakban a hím gyakran bóbitáját felmeresztve kergeti a tojót, és háttollait felborzolva udvarol. A fészket a tojó építi, de a fészek alapanyagainak gyűjtésében a hím is segít. A fészek belsejét puha növényi részekkel, tollakkal és szőrökkel béleli. Évente egy fészekaljat nevel, ilyenkor a 4-6 tojáson kizárólag a tojó kotlik. A fiókák etetését a szülők már közösen végzik.

Csíz

A csíz (Carduelis spinus) bájos, kistermetű pintyféle, mely hazánkban kis számban költ, de gyakori téli vendégünk. Vonuló madár, amely Európa északi részéről a mediterrán vidékekre és Észak-Afrikába repül telelni. Magyarországon védettséget élvez, természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

A csíz testhossza kb. 12 cm, a hím sárgászöld; a fiatalok és a tojók szürkészöld színűek. Szárnyán és farkán jellegzetes sárgászöld és fekete mintázat figyelhető meg. A hímek fejének teteje mélyfekete.

A téli hónapokban hazánkban gyakran látható égerligetekben és patakpartok mentén, de városi parkokban is rendszeresen találkozhatunk vele. Ritkán megfigyelhető a madáretetőknél is, de korántsem olyan sűrűn, mint a többi pintyféle. Táplálékának döntő többsége növényi eredetű. Főként az enyves éger apró magját, valamint a nyírfák termését fogyasztja, de gyomnövények apró magvait, vagy akár pajzstetveket is eszik.

Főként fenyvesekben, azon belül is leggyakrabban lucfenyvesben költ. Fészkét a tojó rendszerint nagy magasságban rakja a fenyőfákra. Többnyire 4-5 tojást tojik, évente kétszer. A tojásokon csak a tojó kotlik, eközben a hím eteti. A fiókákat mindkét szülő eteti, amíg ki nem repülnek.

Segítsük az országos felméréseket!

Eseti, ritka látogatókról úgy értesülhetünk, és szerezhetünk minél több információt, ha a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet felkeresik a madárészlelők, és megadják a lehető legteljesebb körű megfigyelési adatokat a madarakról. Éppen ezért segíthetjük a felméréseket és az adatgyűjtést, ha mi is jelezzük egy ritka téli vendég megjelenését az etetőnknél.

A cikksorozat következő részében a fenyőszajkóval, fenyőpinttyel és a fenyőrigóval ismerkedünk meg.

Kapcsolódó cikkek:

• Ritka vendégek a madáretetőnél
• A madárbarát kert kora tavaszi teendői
• Madárodú kihelyezése a kertbe
• Madáretetés a ház körül – melyik madárfaj hol keresi az eleséget?
• Madáretetés a ház körül – melyik madárfajnak milyen eleséggel készüljünk?
• A téli madáretetés aranyszabályai
• Ragadozó madarak és macskák – veszélyben a madáretető vendégei