Tizenévvel ezelőtt sem volt sokkal jobb a helyzet, mint az idén, bár akkor azt írtuk; a terméskilátások nem túl bíztatók, de a piaci árak kifejezetten jók.
Na, ez utóbbitól most igencsak messze vagyunk.
A magasba vivő utak mindig keskenyek és rögösek. Az utat szegélyező elszáradt fűcsomók mellett elhaladva ritkás, bozótos részre érünk, ahonnan már nincs messze a kilátó. Lassan, szuszogva felkapaszkodunk a kissé korhadt, nyikorgó falépcsőkön. Körülnézünk.
– Na, milyen a kilátás?
– Hát az attól függ, mire értjük…
Érdekes ez a magyar nyelv. Hányféle értelme lehet egy szónak! Nézzük csak az iménti „kilátás”-t!
Terméskilátás, piaci kilátások – és már el is rugaszkodtunk a távoli hegyek szemet, lelket nyugtató, kéklő messzeségétől, hogy egészen másfajta kilátásokon töprengjünk.
Aratás ideje van. Ha a termésátlagokat nézzük, akkor nem túl bíztató a helyzet, mert elég rosszak a kilátásaink, de ha a piaci árakat vizsgáljuk, akkor meg kifejezetten jók. A piac már csak ilyen; mindig a termésszinthez igazodik, de a lényeg, hogy az idén a kalászosokkal így sem, úgy sem járunk jól. Kivételt képeznek persze azok a szerencsés vidékek, ahol – valamilyen különleges légáramlatok folytán – elegendő csapadék volt ahhoz, hogy ami a növényben genetikailag (meg a talajban mint tápanyag) benne volt, ott, az ki is teljesedjék egy kedvező, átlag feletti termés formájában.
Másutt viszont, sajna, az alacsony termést a magas ár nem tudta olyan szinten kompenzálni, hogy a termesztést nyereségessé tette volna.
Július van. Készülünk az aratásra, bár amilyen előrehaladott állapotban voltak a repce meg a kalászosok egy hónappal ezelőtt, lehet, hogy mire ez a lapszám megjelenik, már végeztek is az aratásokkal a gazdaságok, és itt-ott már a búza betakarítása is javában folyik.
Ismét megkörnyékeznek bennünket a gondok. A gondok, hogy miből mennyi terem és milyen minőségben.
A gondok, hogy milyen időjárásra számíthatunk. Olyan lesz-e, mint amilyennel manapság egyre sűrűbben találkozunk, és amely két egymáshoz kapcsolt igekötővel jellemezhető: össze-vissza?
Lehet eső napokig, meg jég is, de lehet hőguta is, amikor szinte izzik a levegő, és a messzi tájak igen csak reszketnek a párahomályban.
A gazda szétmorzsolja tenyerében a kalászt, lefújja a pelyvát, és a Krisztus-arcú búzaszem töppedten mered rá.
– Úgy látszik, az idén sem lesz valami nagy termésünk, akár csak 2003-ban. Bár a minőség az még jó lehet.
– Biztos valamit elmulasztottál – ágaskodik fel benne a kétség.
Ugyan mit? – megadtam a növényeimnek, meg a földnek is, amit tudtam, meg amire futotta. Az eredmény mégis bizonytalan.
Erre azt mondja a múltkor egyik ismerősöm:
– Tudod ez a ti szakmátok nem egy életbiztosítás!
– Tudom – válaszoltam – sőt, sokkal inkább létbizonytalanság.
Mondok rá egy konkrét példát. Évfolyam-találkozónk volt – igencsak sokadik. Az egyik „gyerek” megkínált pálinkával. Jópofa felirat volt az üvegen: „Pálinkum hungarikum”. Azt mondja:
– Na, ilyet sem iszunk jövőre!
– Miért? – kérdem.
– Mert május elején olyan jégverés volt Kecskeméten meg a környékén, hogy csutára verte a 14 hektáros szilvaültetvényemet. Ráadásul ugyanúgy gondozhatom egy éven át, mintha teremne is valamit. A költség meg van, de haszon semmi.
Itt azért már elakad az ember szava, és azt kérdi meghasonlott önmagától: Mitől is szép ez a mezőgazdaság? Miért is gyönyörű ez a szakma? Miért is nem cserélnénk senkivel?
A válasz valahol odabent van. Talán a lélek egyik félreeső zugában. És mégis van ereje ahhoz, hogy lábhoz parancsolja a gondok sokasodásával előlopakodó kétségeinket.
A tábla széléről 2007-ben – Dr. Bódis László
