Az ókori görögök pipába tömték a leveleit és elszívták, akár a legfinomabb dohányt, ám a martilapuból beszívott füst nemhogy ártott volna a tüdőnek, gyógyította azt! Így hát a vízpartok vidám, sárga virága örökre megvetette a lábát az emberek világában – és értékes alapanyagainak köszönhetően napjainkban is helyet kap a kertek ágyásaiban.
A martilapu latin neve Tussilago farfara, ami annyit tesz, mint „köhögésűző”. A középkorban filius ante patremnek (az atya előtt született fiúnak) nevezték, mert levelei csak akkor sarjadnak ki, amikor a növény már elvirágzott. A martilapu egyéb népies elnevezései: farkastalpfű, körömfű, körömlapu, lókörmű szattyán, mostohalapu, partilapu, szamárköröm, szamárlapu, tyúkvirág, vajkapu.
Előfordulása
A fészkesvirágzatúak rendjébe, az őszirózsafélék családjába tartozó gyógynövény Európában, Nyugat-Ázsiában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában honos, de hazánkban is széles körben elterjedt. Az őszirózsafélék családjába tartozó, vadon növő növény jellemzően a vízpartokon, árkokban, erdők és utak szélén, mezőkön és törmelékes helyeken él, a laza, nedves tápanyagokban gazdag, meszes, kavicsos, agyagos talajt és a napos, félárnyékos helyeket kedveli. Igen nehéz kiirtani, a gabonaföldeken kifejezetten káros, ezért sok helyen gyomnövénynek tartják.
A rozsdagomba nagyon kedveli a martilaput, ezért ha a növényt a kertünkben termesztjük, számítanunk kell rá, hogy a rajta esetlegesen megjelenő kórokozók könnyen átmennek a környező növényekre és a gyepre is.
Megjelenése
A 10-25 cm magasra növő fűnemű növény összefüggő, nagy telepeket képez, márciustól májusig virágzik. Szára vöröses, felágaskodó, húsos pikkelyekkel fedett. Tőlevelei kerekek, szív alakúak, öblösen karéjosak, durván fogazottak, a felszínük világoszöld, a fonákukon fehér pihés boholy bújik meg. Az élénksárga virágok gyakran már a tél végén előbukkannak a pikkelyes szárból. Amint elhervadtak a virágok, kialakulnak a hosszú szárakon növő levélrózsák. Kúszó gyökértörzse van erőteljes, fehér gyökérsarjakkal. A tarackos növény termése a (pitypanghoz hasonló) barna színű bóbitás kaszat, rajta hosszú, selymes, ezüstös szálak figyelhetők meg. A széllel terjedő fehér szőrkoronával ellátott magok hosszúkásak, henger formájúak, 10-15 mm nagyságúak.
Termesztése
Termesztése tavasszal, magvetéssel vagy ősszel tőosztással történik, esetleg a gyökérsarjak kinevelésével a téli hónapokban. Amennyiben kis helyünk van fűszer- és gyógynövényekre a kertben, a fodormentához hasonlóan érdemes cserépedényben nevelni, mert a martilapu erősen hajlamos a túlburjánzásra.
Betakarítása
A virágokat márciustól áprilisig, a leveleit pedig májustól júniusig érdemes begyűjteni, amelyek szárított formában, vászonzsákokba törve, vagy csokrokba kötve száraz, sötét helyen sokáig elállnak. A népgyógyászati tapasztalatok szerint a gyógynövény légúti panaszok ellen segít, de fermentált virágaiból bor is készíthető. A növény szára és virága salátákba keverve nagyon finom, de a spenóthoz hasonlóan, párolva is elkészíthető. Szárított levelei finomra őrölve só-pótló szerként használhatók.
Pipába tömve is elszívható
A martilaput már az ókorban is használták. Dioszkoridesz görög orvos köhögéstől és asztmás rohamoktól szenvedő pácienseinek javasolta, hogy szívjanak füst formájában szárított martilapu leveleket. A növényt gyökerestül elégették, a füstjét pedig szalmaszáron szívták magukba a betegek, akik eztán csodával határos módon a panaszaik enyhüléséről számoltak be. A martilapu leveleit később pipába tömve, illetve teaként fogyasztották el.
Figyelem!
A martilapuból készült teát csak az előírt módon és mennyiségben szabad alkalmazni, kizárólag az orvossal való egyeztetést követően, mivel túlzott fogyasztása májkárosító hatású lehet. Terhesek, szoptatós anyukák, májbetegek számára az alkalmazása tilos!
Forrás: Gyógy- és fűszernövény lexikon, Atlasz kiadó
