Most a vetőmagos cégek fogják be a fülüket, mert nem biztos, hogy repdesnek örömükben, ha azt merem mondani, hogy érdemes megszedni a vetőmagokat a következő évekre.
Ha mélyen visszakutatjuk a régi időket, akkor már dédszüleinktől is tudhatjuk, hogy a legszebb zöldségekből mindig magot fogtak és sokszor családon belül is jártak-keltek az olyan vetőmagok, aminek fajtája már rég nem volt, csak annyit tudtunk róla: „Manci néni féle tök, finom, nagy” vagy „Jóska bácsi paprikája, nagyon csípős”. Emlékszünk még ilyenre?
Miért alakultak ki ezek a „házi fajták”?
Régebben teljesen más volt a vetőmagok piaca, mint napjainkban. Sokkal elterjedtebbek voltak a tájfajták és családon belül is tényleg vándoroltak a zöldségmagok, mindenki kapott egy fél marék vetőbabot, amit aztán továbbadott, ha nála is jól szerepelt.
Ez egy teljesen normális folyamat.
Ott borult fel ez a rendszer, hogy genetikai sokféleséget szerettek volna a nemesítők létrehozni, kicsit irányítva is és egyben színesítve a piacot. A fajták védelme érdekében olyan jelöléseket már ismerhetünk, mint az F1. Ez azt jelenti, hogy ha elvetünk egy már ilyen speciális fajtát, akkor várhatóan lesz sokféle más kinézetű termésünk is a meglévő alapfajtához képest. Ez egyfajta nemesítői védelem, mondhatni köznyelvvel élve szétesik a fajta és így nincs kedvünk újravetni szedett magból.
A házi fajták lényege viszont az, hogy ha nálunk egyik évben egy adott paprikafajta jól szerepelt, akkor szeretnénk a következőben is legalább olyan szépeket, ellenállókat és ízleteseket termelni. Ehhez megszedtük a legszebb terméseket, a legfinomabb bogyókat a paradicsomnál vagy a legjobban szárazságtűrőeket. Mivel a növények alkalmazkodnak életük során az adott kert klímájához, évről-évre egyre inkább a kertünkhöz legideálisabbakat tudjuk így kiszelektálni.
A szelekció, mint folyamat szintén egy nemesítési eljárás. A legszebb terméseket, legízletesebb, legnagyobb…stb megjelölik és nem piaci éréskor szedik, hanem amikor a magvak is beértek bennük. Ez akár pár hét (!) eltérést is okozhat szedésben.
Ez jelenleg is bevett gyakorlat a kiskerteseknél, többnyire csak speciálisabb fajtáknál nem működik, pont a fentebb említett okokból.
Miért praktikus a „saját fajta”?
Úgy is lehetne kérdezni, hogy miért tudott ennyire elterjedni egyáltalán?
Ha belegondolunk, hogy a növényeknek a termőhelye, termesztőhelye kicsit beleszól abba is, hogy hol fogja később magát jól érezni, akkor közel járunk a megoldáshoz. Gondoljunk csak a mediterrán vidékeken megnevelt örökzöldekre, melyeket aztán a mi hideg teleinkhez beültetünk a kertbe, majd rádöbbenünk, hogy bizony a fagytűréssel gond van. Ez a szoktatás kérdése az, ami miatt egy fajtán belül is nagy lehet a szórás.
Ugyanígy jó példa a cserepes fűszernövény a pláza polcán. Mivel azokat többnyire mesterséges körülmények között, fóliaházakban és kiegyenlített tápanyag-utánpótlás mellett nevelik, amikor mi hazavisszük és kitesszünk netán a napos konyhakertbe, azonnal sokkot kap a növény.
A vetőmag esetében is valami hasonló háttérben kell gondolkodni. Ha egy paprikafajta az őseire visszamenőleg „megszokta, megtanulta” azt, hogy egy homoktalajon fog lakni és nevelkedni, tűző napon, légköri aszály mellett és néha kap öntözést, akkor idővel az ilyen szélsőséges körülményeket túlélőkből lesznek azok a nyertes „házi fajták”, amit, ha visszavetünk, sokkal ellenállóbb növényeket kapunk. Ez nem egyik évről a másikra történik, több év, de érdemes vele kísérletezni.
Szelektálhatunk színezettségre a zöldségeknél, a termés méretére, de akár az ízvilágra is. Természetesen nagyüzemi szinten erre nincs lehetőség legálisan, így ezt nem is ajánlom senkinek, de kiskerti szinten, amikor sem a vetőmag, sem a belőle születő termés nem kerül forgalomba, nyugodtan elkísérletezgethetünk vele, mert sok tanulás lesz és rengeteg plusz tudást fogunk általa magunkénak tudni.
