Eldobni az ekét? 

Kovács László: Kedves Mihály, a közelmúltban egy rendezvényen szó esett a forgatásos művelés áldásos és kevésbé jótékony hatásairól, ahol Ön is előadóként szerepelt. Mit ért azalatt, hogy „eldobatni az ekét”?

Lajos Mihály: Ez egy, az előadásomból kiragadott mondat. Általában sajnálom, ha bizonyos kijelentéseket a szövegkörnyezetükből kiragadva idéznek, és ez most is így van, viszont ezt az alkalmat megragadom arra, hogy felhívjam a figyelmet egy jó ügyre, és egyben rávilágítsak egy rossz kommunikációs gyakorlatra.

A környezetétől elszakított gondolat a következő volt:

„A termelőkkel a társadalmi elvárások fogják „eldobatni” az ekét.”

Először az ekéről. Az eke hasznos és káros hatásaira, valamint mellékhatásaira nem térnék ki, az különböző fórumokon már jól kitárgyalt téma, bár még egyáltalán nem érte el a nyugvópontját a kibontakozott vita. Az eke az európai kultúrába, de a magyar néplélekbe is mélyen beivódott. A keresztény kulturális gyökerek mélyen beágyazzák gondolatvilágunkba. Ezt az is alátámasztja, hogy az ekét és a szántást a Biblia is több ponton említi. Az ekére és a szántásra úgy tekintünk, mint a kenyérre. Mint ahogy a kenyérnek is többletjelentése van, mondjuk a kiflivel szemben, a magyar nyelvben, úgy a szántásnak is mélyebb értelmet tulajdonítunk a „grubberozásnál”.

Ez egyszerre előny és hátrány is. Előny, mert ha valakiben él ez a mélyebb értelmezés, akkor szántáskor is figyelembe veszi ezt és olyan munkát végez, amely látványában megjelenik ez az emelkedettség. Ugyanakkor nem segít szakítani egy elavult, esetleg káros gyakorlattal. Ezen érzelmi töltetnél fogva az ekét nem eldobatni kell, hanem bátorítani kell a termelőket arra, hogy az eke után is van élet. Erre nagyszámú jó példa (gyakorlat!) van az országban. Sőt, van, aki számára a forgatásnélküli művelés sokkal komfortosabb megoldás, mint a szántás.

Tehát az eldobatni az ekét, nem az én szavam járása, hanem egy szakmai szubkultúra „zsargonja”, mely – az említett okok miatt – kommunikációs szempontból nem segíti az ügyet, amikor többeknek szeretnénk példát adni és kedvet csinálni ebbe az irányba. Engem sem a no-till (a nemművelés) borzaszt el, hanem az a kissé „sötétzöld hájp” ami körbeveszi ezt a munkát, mely párosul némi „piacot taroljuk le” marketing szemlélettel. Zavaros a „no-till” és „min-till” folyamatos, esetleg tudatos összemosása.

Tisztázni kell, hogy aki tíz éve nem szánt, az még nem „no-till” gazda. (Így én sem tartom magam annak.) A no-tillage „nemművelés”-t jelent. (Az sem mindegy, hogy milyen agresszív eszközzel végzem a sortrágyázást.) A nemművelés sokkal nagyobb és összetettebb „ugrás” a minimális műveléstől, mint a szántástól eljutni a „min-till”-ig. Ez határozottan nem tűnik ki a csoport kommunikációjában. A kihívás nem is az eke félreállításában van (az megoldott, csak döntés kérdése), hanem a művelés felhagyásában. Az egy sokkal nehezebb ügy. Azonban valódi megoldást a várható társadalmi, esetleg klimatikus elvárásokra – ahol szükséges – a talajművelés felhagyása fog hozni.

KL: Milyen társadalmi és környezeti elvárásokra gondol?

LM: Európában az elmúlt száz évben az élelmiszert előállító parasztság társadalmi többségből megosztott kisebbség lett. Ma már több a testépítő, mint a mezőgazdaságban dolgozó (régen ez egy csoport volt). Az urbánus életmód előretörése megállíthatatlannak látszik. A vidéki népességre némely helyeken már szinte „buckalakóként” tekintenek. A vidék, a parasztság folyamatosan veszít társadalmi súlyából, csak ezt a „jólét-pirula” hatása alatt a gazdatársadalom még nem érzi.

Kelő, no-till körülmények közé vetett kukorica

Sorsunk önigazgatása kikerül a kezünk közül és kerül át azon társadalmi csoportok kezébe, akiknek nincs valós fogalma a modern mezőgazdálkodás és a vidéki élet kihívásairól. Fő üvegházhatású gázkibocsátó megbélyegzést kapott szarvasmarhatartás és a talajművelés. A növényvédelem viszi el a „balhét” a gyógyszer- és az élelmiszeripar bűnei miatt is, pedig a ma is népszerű „esőkabátos virsli” – a korát messze megelőzve – volt az első 3D nyomtatott szintetikus élelmiszer.

A közösségi média teljesen felforgatja a hagyományos kommunikációs csatornákat. Gyakorlatilag uralja a tudatot. A közösségi média hatására például teljesen elfogadott nézetté vált urbánus-madarász fejekben, hogy mi itt vidéken leverjük a fecskefészkeket, ezért pusztulnak a fecskék. Ezzel ellentétben azért tűnnek el ezek a madarak, mert az ember és aktivitásai (állattartás) eltűntek a magyar faluból. (Az EMBER–HASZONÁLLAT–LÉGY–FECSKE láncot éppen az szakítja meg, aki elköltözik a faluból és hátat fordít a hagyományos vidéki életformának.)

Ezek után hogyan várhatnánk hosszútávon megértést az egyre átalakuló társadalomtól azért, hogy az egyre szélsőségesebbé váló éghajlat következtében kialakuló özönvízszerű esőzések most már rendszeresen sárlavinákat okoznak az utakon a lejtős területek talajművelése miatt. Ezek egyszerre jelentenek forgalmi-logisztikai akadályt és súlyos talajkárosítást.

KL: Ön szerint ezek a társadalmi elvárások valóban hatni fognak a gazdák növénytermesztési gyakorlatára?

LM: A társadalmi elvárások várhatóan nem fognak megállni a forgatásnélküli művelés határainál. A forgatásnélküli művelés környezet- és talajvédelmi szempontból nem akkora előny, mint amit feltételezünk róla. Ez még mindig jelenthet jelentős beavatkozásokat a talaj életébe és annak pusztulásába. Egyes esetekben nem lesz megkerülhető a művelés felhagyása, vagy különféle eljárásokkal való kombinálása, mert a talaj végletesen lepusztul és az nem (lesz) pótolható. Amikor elérkezünk arra a pontra, hogy hogyan gazdálkodjunk a talajművelés felhagyása után, számos kérdés vetődik fel növényvédelmi, gépészeti, de még agrotechnikai és fajtahasználati oldalról is.

Kérdés az is, hogy a no-till technológiát teljessé kell-e, lehet-e tenni a mi éghajlati adottságainkon takarónövényekkel. A zöldítés erőszakos, támogatáshoz kötött gyakorlata nagyon rossz példákat is szült, és sokaknak kedvét szegte. Nyilvánvalóvá vált, hogy a zöldítés sok esetben inkább üzlet, mint környezettudatos küldetés. Az egész „no-till takaró növény” témát körülveszi egy tudományos zavar, amely épít a magyar oktatási rendszer mérnöki gondolkozásban kialakított folytonossági hiányaira. Keresi a határait, tévelyeg a konvencionális és a biogazdálkodás határán, de nem találja a helyét, elsősorban a növényvédelmi kérdések megválaszolatlanságai miatt. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jövője, sőt, azonban ezeket a kérdéseket egzakt módon, vizsgálatokkal tisztázni kell!

No-till vetés, 2019 tavasza

Gépészeti félmegoldásokkal, „sufnituningolt” vetőgépekkel sem lehet áttörést elérni. A tartós fejlődéshez professzionális megoldások kellenek. Ezek rendelkezésre is állnak, beszerezhetők, illetve a fejlesztés ebben a szegmensben sem állt le. Várhatóan lesznek új típusok és újabb gyártók is a palettán.

Az említett kiragadott mondat környezetében – a fentebb taglalt problémák közül – a rendezvényen tartott rögtönzött előadásomban többet is említettem. Így, remélem, talán más megvilágításba kerülhetett a gondolat, mint csak úgy „saját testéből” kiragadva.

KL: Elég nagy ívű változásokról tesz említést, a társadalmi és környezeti elvárások miatt akár a fajtahasználat is módosulhat. A változásokkal kapcsolatban mire helyezné a legfőbb hangsúlyt, mire kell a gazdálkodóknak leginkább odafigyelniük?

LM: A fő mondanivaló, egyben ami igazán fontos, az az, hogy a folyamatok letisztuljanak. A marketingzaj hallgatható szintre mérséklődjön. Elvárás, hogy a felvetődött kérdésekre szülessenek szakmailag megalapozott, eredményeken nyugvó válaszok. Alakuljon ki egy rendszer, amely elvezeti a termelőket a no-tillage világába. Bízom benne, hogy sokaknak erre is alkalmas „platform” lehet az AgroFIELD Termelői Club közössége és munkája.