Sajó Elemér

„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad,
annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe”
Babits Mihály

A trianoni „békeszerződés” a korábbi vízi energiánknak mintegy 5%-át hagyta meg, ezért a korábbinál fontosabbakká váltak a síkvidéki vízienergia-készletek. Ezek szerepe az öntözésben is nélkülözhetetlen. Nemcsak a mai, szinte kiszámíthatatlan időjárási körülmények között, hanem már a XX. század elején is. Abban az időszakban a vízügyi távlati tervezés úttörője és a két világháború közötti időszak vízügyi szolgálatának egyik kiemelkedő vezetője Sajó Elemér volt.

Őrszentmiklóson (ma Őrbottyán) született 1875. szeptember 8-án. Édesapja a kertészeti rovartan egyik megalapozója, nagybátyja Kvassay Jenő, hazánk legnevesebb vízrendezési mérnöke volt (róla a lap 2009. júniusi számában emlékeztem meg).

Mérnöki diplomáját 1898-ban szerezte meg a budapesti Műegyetemen. Rövid ideig a Földművelési Minisztérium vízügyi osztályán dolgozott, majd „terepmunkát” végzett: először az akkori Magyarország legnagyobbnak minősített vízépítési beruházásának, a vajdasági Ferenc-csatornának a tiszai torkolata áthelyezésén dolgozott, majd a bánsági Béga-csatorna torkolati kamarazsilipjét és duzzasztóművét építette meg. A következő állomása a Mosoni-Duna-ág rajkai vízbeeresztő zsilipjének az építése volt.

A fővárosba visszatérve a VIII. kerületi Kultúrmérnöki Hivatal foglalkoztatta. Itt érte a következő nagyszabású munka: a soroksári Duna-ág szabályozása 1906-tól, amelynek teljes kivitelezési munkáit irányította. Az itt épült, később a nagybátyjáról elnevezett zsilip tervezése is az ő nevéhez fűződik.

A közmegelégedésre befejezett munka hozta számára a következő feladatot, a Budapesti Kereskedelmi és Ipari Kikötő (mai közismert nevén a Csepeli Szabadkikötő) létesítését. A kikötő építése – közgazdasági kényszerűségként, a vízi út kihasználására – már a Soroksári-Duna-ág rendezése részeként fontos elem volt, de a kivitelezést az I. világháború megakadályozta. Sajó kezdettől szorgalmazta ezt a beruházást, és kitartó meggyőző munkájának köszönhetően 1919-ben felállították a Kikötőépítési Igazgatóságot, élén Sajó Elemérrel. Az 1928-ra, francia tőke bevonásával befejezett építésnél már kormánybiztos-helyettesként dolgozott.

Ezt követően került vissza a Földművelési Minisztériumba, és itt töltötte rövid élete hátralevő éveit. Az ágazat és az utókor számára ez volt a legértékesebb időszaka. Kezdetben kerületi felügyelőként és a nemzetközi vízügyek előadójaként dolgozott. Felügyelte a balatoni vízügyi munkálatokat, részt vett a Nemzetközi Dunabizottság, valamint a Dunai Állandó Műszaki Bizottság munkájában. 1930-tól négy éven át a Vízügyi Műszaki Főosztály – lényegében a vízügyi műszaki szolgálat – vezetője volt. Ekkor nemcsak a vízügyi szolgálat szervezeti kérdései foglalkoztatták, hanem az Alföld öntözése, a Duna–Tisza csatorna, a Kőrösök csatornázása. Kezdeményezésére készült el a békésszentandrási duzzasztómű. Maradandó munkájaként értékelhető a magyar vízügyi politika programjának megfogalmazása és megjelentetése. Megfáradt szervezete miatt 1934-ben nyugalomba vonult.

Sokirányú érdeklődése és véleménye szakirodalmi munkásságában is megjelenik. A beruházások kivitelezésében szerzett tapasztalatait „A beton” című munkában foglalta össze. A vízi utak közlekedés-közgazdasági kérdéseivel több írásában foglalkozott. Meggyőződése volt, hogy a vízi közlekedés főleg a mezőgazdasági áruszállítás miatt lehet jelentős. Részben ezért szorgalmazta a Duna–Tisza csatorna megépítését. Tanulmányútjai tapasztalatait az akkori Vízügyi Közleményekben jelentette meg.

Az öntözés fontosságát elsősorban az aszályos esztendőkkel rendszeresen sújtott Alföld miatt hangsúlyozta. Széchenyivel vallotta: „Ha az Alföld elpusztul, vele pusztul a Dunántúl és az ország többi része is.” A szikes talajok problémáit a vízgazdálkodás segítségével vélte megoldani.

Fő műve a magyar vízügyi politika programjának 1931-es kidolgozása. Megfogalmazta az alapelveket és a megvalósítás útját. A vízügyi ágazat 1948-as átszervezéséig ez volt a vízügyi irányítás alapelve. „Úgy érezzük, hogy vizeink hasznosításának a terve túlnő egy gazdasági probléma határain és más nemzetünk történelmének útjait érinti” – vallotta.

Nyolcvanöt éve, 1934. szeptember 21-én hunyt el. Szülőfalujában temették el. Az őrszentmiklósi temető Kvassay sírkertjében látható sírja védett nemzeti sírhely. Nevét egy agrárágazati emlékplakett és egy vízügyi pályázat őrzi. Bronz mellszobra Szolnokon látható.

Fotó: https://www.kozterkep.hu