Valóban elment, mint az a több, mint egy évtized is, amikor ez az írás született. A minap egy ország ünnepelt, államalapító szent királyunkra emlékezve. Mi sem tehetjük, hogy ne emlékezzünk meg ezeréves múltunkat megalapozó országépítő tetteire, amelyekkel, hitet, házat, hazát adott nemzetünknek.
Az évek többségében Szent István napjáig még rekkenő hőség árasztja el a Kárpát-medencét, ahol minden és mindenki szenved a vízhiánytól, kivéve a parlagfüvet.
Azután hirtelen megváltozik minden, mert egyszer csak belopakodik a kertek alatt, a szőlők között az a nyárvégi hangulat, amelyben benne van már egy kicsit az elmúlás, de benne van az újra-kezdés reménye is.
Augusztus van, a nagy nyári szabadságok lecsengőben, az emberek lassan visszaszállingóznak a vizek mellől, a hegyek közül a napi munkájukhoz. Milyen barnák! Mint azok, akiknek az arcára, kezére rásütötte a Nap a verítéket. Ők nem mentek, nem mehettek sehova! Az állatok, a szőlő, a gyümölcsös, a föld röghöz köti azokat, akik ezt a hivatást választották, vagy jobb híján ezt juttatta számukra az élet.
Most nyugodt a határ; álmosítóan nyugodt. A jól ápolt tarlók kizöldültek, a napraforgók bókolnak, sőt itt-ott már be is értek. A kukorica a szárazabb vidékeken kezd felsülni, ami azért aggodalomra ad okot.
Előttünk a silózás, a repcevetés, a korán érő növények betakarítása, meg még ki tudja, mennyi tennivaló, – úgy a hónap második felében.
A silózást említettem elsőnek, mivel e havi lapszámunk kiemelt témájaként ezzel foglalkozunk legtöbbet.
Miért? Egyrészt mostanában keveset írtunk róla, másrészt fel szeretnénk hívni a figyelmet az újabb fajtákra, szilázskészítéskor a növénytársítások lehetőségére, az alkalmazott technológiák sokféleségére.
Repcevetés. Ha az időjárás közbe nem szól, jövő év májusában a „fél ország” sárgállik majd a virágzó repcetábláktól.
Ide kívánkozik, hogy múlt havi számunk mellékleteként táblázatos formában bemutattuk néhány gazdaság repcetermesztési technológiáját. Az eredményekre is kíváncsiak voltunk, amelyeket ezúttal ismertetünk és értékelünk. A vetésre készülve nem árt visszalapozni – az eredmények ismeretében – a bemutatott technológiákhoz, hogy ha már sok repcét szándékozunk vetni, akkor tegyük azt a lehető legjobban.
Betakarítás. A mezőgazdaságban úgy is mondhatjuk, a beteljesülés. A kalászosok messze nem azt hozták, amit a vágyaink terveztek, ezért aztán a kínálati árak elszabadulni látszanak, de a betárolt gabonák még így sem nagyon mozdulnak a raktárakból. Idegfeszítő kivárás. Hát ez az adok-veszek márcsak ilyen, mindig is ilyen volt.
Most újólag reménykedhetünk a napraforgóban, a kukoricában, a szőlőben meg a többi még kint alvó, de már érőfélben lévő növényünkben.
Estére fordulva igencsak belefáradunk a gondjainkba. Jólesik ilyenkor egy kicsit elmélázni. Bámulni az Esthajnalcsillagot és várni, hogy egy láthatatlan kéz néha szikrákat gyújtson az ég kupoláján, amelyek sisteregve hullanak a semmibe.
A csillaghullásos augusztusban magam is elmerengek néha, Szent Istvánra gondolva, hogy mi mindent is kaptunk államalapító királyunktól. Hitet, házat, hazát. Hitet, amely európaivá tett bennünket és megtartott a történelem viharai között is magyarnak. Házat, amely jelképe a letelepedésünknek, és Hazát, ami a nagyvilághoz képest kicsiny földterület ugyan a Kárpátok ölelésében, de mi ezer év óta tudjuk, hogy a miénk.
A tücskök így augusztus végén mintha hangosabban ciripelnének, mint máskor. Hát igen. Szent István meghozta a változást, amibe kicsit beleborzongunk, mert tudjuk, – ha lesznek is még szép őszi napok – hogy az idő, amellyel egy életen át küszködünk kíméletlenül egy irányba kopik. Most azt mondatja velünk: elment a nyár.
A tábla széléről 2007 augusztusában – Dr. Bódis László
