Unos-untalan hallani, hogy a környezet pusztul, a biodiverzitás csökken, fajok tűnnek el. Ennek hatását a mindennapjainkban nem nagyon érezzük, sőt, a kártevők vagy a szúnyogok esetében például még szurkolunk is némi pusztulásnak. Mi tehát a helyzet, mi a szerepe a biodiverzitásnak, hogyan értelmezzük a történéseket? Az alábbiakban erre próbálok fényt deríteni.
Mit jelent a biodiverzitás?
A biodiverzitás az élővilág sokféleségét jelenti. Mi, emberek is részei vagyunk ennek, egy faj a sok millió között, azonban a hatásunk óriási. Jelentősen átalakítottuk a környezetünket; a szárazföldek 75 százalékán jelentős változtatás történt, az ökoszisztémák felénél kimutathatóak a degradáció jelei, a vizes területek 85 százaléka eltűnt. Ennek hatása pedig az, hogy valóban egy drasztikus biodiverzitás-csökkenést mutató időszakban élünk. Egymillió állat- és növényfajt fenyeget a kihalás, sokat közülük évtizedeken belül. Ez a veszély az emberiség története során példanélküli. Az őshonos fajok átlagos egyedszáma a legfontosabb szárazföldi élőhely-típusokban 1900 óta legalább 20 százalékkal csökkent. A kétéltű fajok több, mint 40 százaléka, a tengeri emlősök több, mint egyharmada veszélyeztetett. A rovarfajok esetében globálisan 10 százalékuk veszélyeztetett. A 16. század óta 680 gerinces faj halt ki, és az étkezési vagy mezőgazdasági hasznosítású, háziasított emlősfajták 9 százaléka tűnt el, valamint további 1000 fajta veszélyeztetett. A fenti globális számokhoz hasonlóan az európai és magyar számok is rémisztőek: a legtöbb rovar és madárfaj esetében az egyedek akár 40 százaléka is eltűnt. Ahol húsz éve a magyar vidék egén 10 mezei pacsirta énekelt, most már csak hatot találni: 40 százalékkal csökkent az állománya a fajnak.
Miért probléma a biodiverzitás csökkenése?
Nos, azért gond, mert egy rendszerben élünk. Ha ennek a rendszernek az egyik része sérül, akkor ez ránk is vissza fog hatni. Ennek szemléltetésére nézzük egy kevésbé elvont példát közgazdasági megközelítésből. A vagyonunk a bankban van, az adja a tőkét, mi pedig a tőke hasznából, kamataiból élünk. Ha keveselljük a kamatot, akkor hozzányúlhatunk a tőkéhez, sőt akár egyre többet fel is használhatunk belőle. Ám közben a tőke, a vagyon csökken, majd előbb-utóbb elfogy. Ekkor pedig mindaz a rendszer, ami a tőkére és hasznára épült, amit a tőke tartott fenn, összeomlik. Ez történik most a természeti tőkével, ami a fizikai-gazdasági és a humán-társadalmi tőke mellett a fő vagyont adja globális és nemzeti szinten is. A természeti tőke elsősorban a biodiverzitást jelenti, amely az ökoszisztéma-szolgáltatások révén kamatoztatja a társadalom felé a „hasznot”. A lineáris gazdasági növekedés már régen nemcsak a kamattal él, hanem a természeti tőkéből kivett vagyont is apasztja, pusztul a biodiverzitás. A fajok kihalása, az őserdők kivágása, vagy az európai madár- és rovarpopulációk akár 40 százalékos csökkenése mind a természeti tőke töredékére zsugorodását mutatja.
Szétnézve a vidéken, mezőgazdasági táblák uralják a magyar tájat. Az ember keze nyomát viseli a környezetünk. A szántók, gyümölcsösök, gyepek, fasorok azonban a biodiverzitásnak is otthont adnak: madarak, méhek, virágok és sokezer más faj fordul elő bennük. Ember és természet egy rendszerben létezik, ennek minden előnyével és hátrányával. Hátrány lehet, ha például túlságosan elszaporodik egy-egy faj, ezzel könnyen kártevővé válhat. Sok kártevő van, ám hatalmas iparágak települtek a kártevők elleni védekezésre, például a vegyszeres küzdelemre. Nap mint nap szembesülünk a témával kint a földeken, vagy a hírekből, a peszticidek reklámjaiból stb. A problémák tehát belénk égtek már.
Ennél sokkal kevésbé nyilvánvaló mindaz a sok haszon és „szolgáltatás”, amelyeket a biodiverzitástól, az élővilág rendszereitől, az ökoszisztémáktól kapunk – ezek az úgy nevezett ökoszisztéma-szolgáltatások. Pedig óriásiak ezek a szolgáltatások, és mindezek a biodiverzitásban gyökereznek. Nézzünk szét a vidéken most úgy, hogy számba vesszük mindazt a sok szolgáltatást és hasznot, amelyet a biodiverzitás nyújt nekünk. Élelmiszer, hiszen a termesztett növények és haszonállatok ősei vadon élő fajok voltak. A növényi biomassza elégethető, energiát ad. A növényzet és a mikrobiális élővilág megtisztítja a vizeket, a levegőt. Stabilizálják a csatornapartot. Megakadályozzák a széleróziót („szélvédő fasorok”). Beporzó méheknek, zengőlegyeknek és lepkéknek biztosítanak élőhelyet. Csakúgy, mint ragadozó bogaraknak, pókoknak, amelyek a kártevőket megeszik. Minél jobban elszaporodik egy kártevő faj, annál jobban vonzza a belőle táplálkozókat, így a rendszer egy kontrolláló, szabályozó funkciót lát el. A talajba is „bele kell látni”, az ott folyó lebontó folyamatok biztosítják a jó talajminőséget, és a talajban élő fajok végzik ezt a munkát: mikrobáktól a földi gilisztákig. A sok növény között pedig számos gyógynövény is megtalálható. És végül vegyük észre a vidéki tájban magának a tájnak az értékét: kulturális örökségünk, például a puszta, azaz a féltermészetes gyepek és legelők világa „szolgáltatja” a kikapcsolódási, kirándulási lehetőséget, a feltöltekezést a természetben, az ökoturizmust. A sor folytatható jó hosszan, hiszen nagyon kevés dolog kerül a szemünk elé, amelyik valahogyan ne kapcsolódna az élővilághoz, vagy az ökoszisztéma-szolgáltatásokhoz.
Fontos a biodiverzitás előnyeinek figyelembe vétele
Gondolatmenetem lényege, hogy a biodiverzitás esetleges káros hatásait jól ismerjük, azonban az előnyeit, amelyek létfenntartásunkhoz, a jóllétünkhöz hozzájárulnak, nem figyeljük, védjük eléggé. Ezért ehhez kapcsolódóan még sokat kell változtatni a szemléletünkön, világnézetünkön. A nagy kihívás, hogy ha látjuk és elfogadjuk a biodiverzitás értékét, akkor hogyan lehet, illetve lehet-e olyan rendszert elképzelni, ahol magas a biodiverzitás, de nem kell feladni életszínvonalunk vívmányait. A jóllakott kecske és káposzta esete.
Hogyan lehet a biodiverzitást és a magas hozamot is fenntartani? Nyilván nem lehet cél visszatérni a faekéhez és a lóval történő szántáshoz, hogy elburjánozzon a biológiai sokféleség. De a csak a termelésre koncentráló nagyipari, vegyszeres gazdálkodás a vidéki életet, tájat és élővilágot tönkreteszi, ami rövid időn belül az ökoszisztémák összeomlásához vezethet. A járványok (a koronavírus mellett a sertéspestis és a madárinfluenza is említésre érdemes) már demonstrálták az ember–természet kapcsolat veszélyeit. Tapasztalhatjuk, hogy mi lesz, ha nem fogadjuk el, hogy egy komplex rendszer részesei vagyunk.
Hogyan lehet tehát megoldani egy gazdaságban a biodiverzitás és a hozam fenntartását?
A jó hír, hogy ez egyáltalán nem science-fiction. Egy angol példában egy 900 hektáros gazdaságot vizsgáltak, amely 10-20 hektáros táblákon elsősorban őszi búzát termesztett, repce és bab vetésforgóval. A művelt táblák 8 százalékán természetszerű élőhelyeket hoztak létre vadnövények ültetésével. A hozam nem csökkent, sőt nagyobb lett, mellette az élővilág felvirágzott. Hogyan lehet ez? Az új élőhelyek jó része a táblák szélében létesült, ahol eleve 20-40 százalékkal kisebb hozamok voltak, így kivonásuk a termelésből kis hatású volt. Továbbá a nagyobb, 0,5 hektáros új élőhelyeket olyan távoli, gyenge talajminőségű, vagy alakja miatt nehezen művelhető területeken hozta létre a gazda, aminek kiesése jelentős időt és energiát spórolt meg. A hozam tehát nem csökkent a búza és repce esetében, a babot illetően pedig még 35 százalékkal nőtt is. Ezt feltételezések szerint a létrehozott virággazdag élőhelyek beporzói okozták. A rendszer kialakulásához négy évre volt szükség, és idővel egyre kedvezőbben alakultak az indikátorok, tehát ez hosszútávú gondolkodást igénylő stratégiai kérdés. Összességében a gazdaság bevétele nem változott, ám a biodiverzitás szignifikánsan megnőtt. Jóllakott a kecske, és megvan a káposzta is.
A környezetbarát gazdálkodásnak egy másik példáját egy amerikai tanulmány adja. Eszerint, ha a nitrogént az adott növény igényeihez, és az adott táblán belül a mikrokörnyezet heterogenitásához (pl. talaj, víz, domborzat) igazítjuk – azaz pont akkor és pont annyit adunk, amennyi az adott kontextusban a legjobb –, akkor akár 36 százalékkal kevesebb nitrogént kellene kijuttatni. Ehhez járulna hozzá a kisebb befektetési igény, és a fel nem használt műtrágya révén jelentősen csökkenthető az üvegházhatású gázok kibocsájtása. Ez a terület már a digitális agráriumot jelenti, hiszen olyan naprakész, nagy részletességű, térbeli adatbázisokra van szükség, amelyek az elemzésekhez felhasználhatóak, és olyan gépekre és eszközökre, amelyek pontosan végre is tudják hajtani a műveleteket.
Meg kell jegyezni, hogy nem könnyű ilyen példákat találni a szakirodalomban. Sajnos, kevés az idevágó vizsgálat, bár számos futó kutatás célozza meg a kérdéskört. Magyarországra sem találni ilyen eredményeket még. Ez várhatóan változni fog, hiszen az EU prioritása egyértelműen az agroökológia, amely lényegében a fentieket jelenti, azaz hagyjuk, hogy a természet elvégezze a mi dolgainkat, hagyjuk, hogy az élővilág végezze el pl. a talaj minőségének javítását, a kártevők elleni védekezést, ne pedig nagyüzemi, vegyipari eljárásokkal működjünk. Ez jelentős változást igényel, és benne van az az alapvető felismerés is, hogy a mezőgazdaságnak sokkal többrétű a felelőssége, mint termelni. Az élelmiszer-ellátás mellett a magyar vidék hosszútávú megőrzése is feladata kell legyen, például az alföldi puszták megóvása a jellemző fajaival, a pacsirtákkal, fecskékkel és gólyákkal. A közpénzből áradó támogatásoknak erre a multifunkcionális szerepre kellene irányulniuk, kompenzálva a profit szempontjából kevésbé hatékony működésből eredő kisebb bevételt. Ez az, amire az EU Zöld Megállapodása a főhangsúlyt helyezi, és amire a támogatások át lesznek irányítva. Megjelent ugyanis már a Biodiverzitás Stratégia (az ökoszisztémák és biológiai sokféleség megóvása és helyreállítása alcímmel) és a „Termelőtől a fogyasztóig” Agrár Stratégia. Ezekben az eddigiekhez képes jóval ambiciózusabb célok lettek kitűzve a biodiverzitás, vagy visszautalva, a természeti tőke helyreállítása tekintetében.
Néhány példa a célokból: az EU 30 százaléka legyen védett terület, ennek harmada pedig szigorúan védett; erős célok vannak a degradált és lerombolt természetes ökoszisztémák helyreállítására, például 25.000 km folyószakaszt, vagy éppen az agrár területek 10 százalékát kell eredeti állapotba, illetve magas természeti értékű területté alakítani. Az agrárterületek 25 százalékán kell biogazdálkodást folytatni, a növényvédő szerek használatát felére kell csökkenteni stb. E célok elérésére sok milliárd EU-s és nemzeti forrás fog rendelkezésre állni. Úgy kell erre tekinteni, mint egy remek lehetőségre, ahol a „környezetromboló mezőgazdaság” kép helyére a „biodiverzitás megmentője” kép kerülhet.
A mezőgazdálkodás ki kell lépjen a szűk élelmiszertermelő ipari és üzleti szemléletű ketrecéből, hogy egy, az ország élelmezésbiztonságát, természeti vagyonának megőrzését, és a hosszútávú érdekeit figyelembe vevő főszereplő legyen.
