Amikor a Mount St. Helens 1980-ban kitört, a láva óriási területen minden élőlényt kiirtott. Kísérletképpen a tudósok 1983-ban 24 órára tasakospatkányokat helyeztek el a felperzselt, lávával elöntött hegy egyes részein. Ennek az egyetlen napnak az előnyei évek múltán váltak nyilvánvalóvá – és még 40 évvel később is láthatóak.
A tudósok abból a feltételezésből indultak ki, hogy a hamu és a törmelék teljes lehűlését követően a jótékony baktériumok és gombák mélyebb talajrétegekből történő kiásásával a pocoknyulak képesek lehetnek elősegíteni a hegy növény- és állatvilágának regenerálódását. Két évvel a kitörés után tesztelték ezt az elméletet.
Mikorrhizával „termékenyítik” meg a felszínt
Gyakran kártevőnek tekintik a tasakospatkányokat, de mi úgy gondoltuk, hogy az alsó talajréteget a felszínre viszik, ahol annak mikrobiomja hatással lehet a kiégett felszín termékenységére – beszélt az elméletükről a kutatócsoport egyik tagja. Igazuk volt. Azonban nem számítottak arra, hogy a kísérlet pozitív következményei még ma, 2024-ben is láthatóak lesznek.
A Frontiers in Microbiomes című folyóiratban megjelent tanulmány részletesen bemutatja a gombák és baktériumok közösségeinek tartós változását ott, ahol a tasakospatkányokat elhelyezték, összehasonlítva a szomszédos területekkel, ahová nem telepítették őket. Ez egy olyan eredmény, amire senki sem számított.
1983-ban helikopterrel jutottak el egy olyan területre, ahol a láva porózus habkőből álló, omladozó lemezként borította a földet. Akkoriban mindössze tucatnyi növény volt képes megélni a vulkáni palán. A növények magjai valószínűleg madarakkal érkeztek, de nehezen fejlődtek a tápanyagot szinte teljesen nélkülöző „talajon”.
Miután a tudósok egyetlen napra két, habkővel borított területre tasakospatkányokat helyeztek ki, a föld újra életre kelt. Hat évvel a kísérlet után 40 000 növény élt a pocoknyulak felásta parcellákon. Ahol a pocoknyulak nem tevékenykedtek, a talaj többnyire kopár maradt.
És hogy mi ennek az oka?
A magyarázat nem a felszínen, hanem a felszín alatt rejtőzik, láthatatlanul. Az itt élő mikorrhiza gombák behatolnak a növények gyökérsejtjeibe, és szimbiotikus kapcsolatot alkotva segítik egymást: a gombák a növényeket a víz- és tápanyagfelvételben, míg cserébe a gyökerekből a számukra szükséges tápanyagokat tudják elvonni. Megvédik a növényeket a talajban lévő kórokozóktól, és azáltal, hogy ezen a kopár helyen tápanyagot biztosítanak, segítik a növények megtelepedését és túlélését.
Néhány gyomfaj kivételével a legtöbb növény gyökere semmiképpen sem elég hatékony ahhoz, hogy magától hozzájusson az összes szükséges tápanyaghoz és vízhez. A gombák a gyökerek meghosszabbításaként szállítják ezeket az anyagokat.
A hamuval borított erdő túlélését is biztosította a mikorrhiza gomba
A tanulmány egy másik aspektusa még jobban kiemeli, hogy ezek a mikrobák mennyire kritikus szerepet játszanak a növények újbóli elterjedésében egy természeti katasztrófa után. A hegy egyik oldalán egy öreg erdő volt. A vulkánból származó hamu betakarta a fákat, nem engedte át a napsugárzást, ami miatt a fenyők tűlevelei túlmelegedtek és lehullottak. A tudósok attól tartottak, hogy a tűlevelek elvesztése az erdő összeomlását fogja okozni.
Nem ez történt. Ezeknek a fáknak saját mikorrhiza gombáik vannak, amelyek felvették a tápanyagokat a lehullott tűkből, és segítettek a fáknak újra kihajtani. A fák néhány helyen szinte azonnal feléledtek, és nem pusztultak el, ahogy az emberek korábban gondolták.
Ugyanakkor egy másik erdőterületen, amelyet éppen a kitörés előtt vágtak ki, nem voltak lehulló tűlevelek, amelyek tápanyagforrást biztosítottak volna. Itt a vegetáció most is sokkal lassabban fejlődik. A kutatók szerint döbbenetes a különbség az öreg, de újrahajtó erdő vegetációja és a kivágott terület között. Elmondásuk szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül a természet alkotóinak kölcsönös függőségét, különösen azokét, amelyeket nem látunk, mint például a mikrobák és a gombák.
Fotó: Pixabay
